Ha valaki a véleményemet kérdezi egy könyvről, a legnagyobb bók, amit mondani tudok: Ez egy jó könyv. Nem szívszorító, izgalmas, letehetetlen, stb. Csak ennyi: jó könyv. Persze nem azért, mintha nem tudnék én is jelzőket halmozni, második lépésként már ontom is őket… Talán édesapámtól maradt így meg: Jó könyv, olvasd el. Szűkszavú, de sokatmondó. Nos, ha Rosamund Lupton könyvéről kell véleményt mondanom, ezt mondom: ez egy jó könyv.
Nem nagyon szoktam figyelembe venni az amerikai bestseller-listás regények borítóján olvasható reklám- és ajánlásdömpinget. Annyi lista és annyi díj létezik ma már, hogy (kis túlzással) minden második könyvnek jut egy. Ez még nem garancia arra, hogy jó a könyv, és még kevésbé arra, hogy nekem személy szerint tetszeni fog. Hiszen tudjuk, ízlések és pofonok… Viszont Rosamund Lupton Azután című regénye egy jó könyv.
A baj csak az, hogy innen már csak közhelyeket tudok írni vele kapcsolatban, amelyek közel sem mutatják meg a regény igazi értékeit: a mesteri cselekményvezetést, a választott nézőpont különlegességét, azt a fajta érzelemgazdagságot, amely nem vált át érzelgősségbe… És mindezek tudatosan alkalmazott írói eszközök, nem véletlen egybeesések. Tehát a könyv alaptémája a halálközeli élmény: ahogyan kómába esett emberek kiszállnak a testükből, és kívülről nézve követik az eseményeket. Alapérzelme a síron túl is tartó anyai szeretet. Alapszerkezete egy több szálon futó nyomozás. Mint egy amerikai tucatfilm…
Viszont a regény ennél sokkal több. Az eseményekbe ott kapcsolódunk bele, amikor Grace a halálközelség pillanatát próbálja leírni férjének, Mike-nak: „Küzdöttem, hogy ólomnehéz testemet minden erőmet összeszedve megmozdítsam, de mintha egy elsüllyedt, súlyos hajótörzs alá szorultam volna a tengerfenéken, képtelen voltam rá. […] Csak te segíthetsz, mondtam magamban, rád gondoltam, és testem tengerfenékre merült hajóroncsából kisiklottam a sötét óceánba. […] Hirtelen egy fehér szobában találtam magam, a fény vakított, a levegőben fertőtlenítő szúrós szaga terjengett. Hangokat hallottam, valaki a nevemen szólított. Láttam magam, ahogy egy kórházi ágyon hever a testem.” Grace emlékezni kezd: az iskolai sportnapon tűz ütött ki az épületben. Nagyobbik gyereke, a tizenéves Jenny bent rekedt, és ő utána rohant a lángokba. Mindketten súlyosan megsérültek: Jenny nagyfokú külső és belső égési sérülései életveszélyesek, a fejsérülést szenvedő Grace gépek segítségével évekig élőhalottként vegetálhat. A főszereplőnő egyes szám első személyű monológja férjéhez szól, megismerjük belőle az előzményeket, az események azon részeit, amelyekre Grace emlékszik, és megismerünk egy nagyon mély, nagyon emberi szerelmet… A kezdetben ömlengőnek tűnő vallomások fokozatosan átmennek egy erős érzelmekre épülő házasság leírásába: megható és hiteles ez a szál. A kórházi folyósón bolyongó lélek, Grace legnagyobb megdöbbenésére találkozik lánya szellemével. Tragikus és megható: anya és lánya egyik dimenzióban, a család másik fele: Mike, Adam, a kisebbik gyerekük és Grace édesanyja a másikban. És közöttük a világok közötti átjárhatatlan fal.
A történet akkor kezd bonyolódni, amikor kiderül: a gyújtogatás szándékos volt, valaki Jenny életére tört. A rendőrségi nyomozás teljesen tévútra siklik, Adamet, a nyolcéves kisfiút vádolják gondatlanságból elkövetett bűntettel. Itt lép a regénybe Sarah McBride nyomozó, Mike testvére, aki képtelen belenyugodni ebbe, és tovább nyomoz. Sarah „különútjai” nyomán árnyalódik a kép: egyre pontosabban kirajzolódnak az események, bővül a gyanúsítottak listája és egyre megdöbbentőbb részletekről szerzünk tudomást. Silas Hyman, az elcsapott tanár és felesége, Natalia; Grace barátnője, Maisie és ennek lánya, Rowena; orvosok és ápolónők, az iskola igazgatónője, titkárnője; a botrányéhes karrierista újságírónő; Jenny szerelme, Ivo; a titokzatos zaklató… mind élesítik a képet.
Az eseményeket Grace szempontjából követhetjük nyomon: ő a mindentudó, mindent látó elbeszélő. Mint lélek, mindenhová Mike-kal és Sarah-val tart, bár a kórház épületét elhagyva és gépekkel életben tartott testétől eltávolodva szinte elviselhetetlen fájdalmai vannak. Életére kívülről nézhet rá, szerettei olyan érzelmeit is megismerheti, amelyeket addig nem, az önismeret útját bejárva megérhet benne a végső döntés… És Jennyt is felkészítheti rá… Végül, mikor Sarah kinyomozza az igazi tettest, megtörténhet az, amire csak a szeretet, az anyai, hitvesi és gyermeki szeretet képes: meghalni és, ami talán még nehezebb, életben maradni a másikért…
Sok vita folyik arról, létezik-e női irodalom, illetve mitől női, ha női: hogy nő írja vagy nőknek írják, hogy nők a szereplők vagy nőies a téma. Nos, ez a regény azt támasztja alá, hogy van. Annak ellenére, hogy az írói szándék mögött nem érzem azt, hogy csak egy szűk réteget célzott volna meg az írónő. De figyeljünk csak fel: minden kulcsszereplő nő, sokféle társadalmi helyzetben: az anya, a rendőr, az újságíró, az orvos, az iskolaigazgató… Ezek a nők igazi hősök: nem világmentő James Bondok, hanem a mindennapi életben, munkájukban helytálló, pontos munkát végző emberek. Tőlük lesz jobb a Föld. A (női) olvasók pedig olyan érzelmeket élhetnek át velük, amelyek minden nő életében, legyen anya, gyerek vagy testvér, intenzíven jelen vannak.