Az antik kéziratok kutatásával foglalkozó Enid Markopoulost – akinek apja a londoni British Library nagylelkű támogatója – elevenen megégetik egy antik ércbikában. Az ok: a fiatal hölgy kutatásai során egy olyan kéziratra bukkant, amely nemcsak kultúrtörténeti szempontból számít szenzációnak, hanem a megfelelő – vagy inkább rossz – kezekbe kerülve, komoly politikai bonyodalmak előidézője lehet. Azt senki sem tudja, hogy pontosan hol található a dokumentum, viszont Enid limerickekbe (ötsoros, értelmetlennek tűnő versikékbe) rejtett üzenetei segíthetnek eljutni a rejtekhelyre. Egy brit titkosügynök, lord Simon – aki szintén a könyvtár lelkes támogatója – a könyvtár két fiatal munkatársát bízza meg, hogy a lány által hátrahagyott nyomokat követve próbálják megtalálni a kéziratot. Pat Foster könyvtári mindenes és Bertie Hook restaurátor már korábban is bizonyított hasonló küldetésekben, így ha nem is mindig könnyedén, de mindenképpen rutinosan járják be az Enid által megjelölt helyszíneket, egyre közelebb kerülve a rejtély megoldásához.
Csakhogy a kéziratra más is pályázik, többek között a CIA – aki a klónozott Qayin ügynököt bízza meg a feladat megoldásával –, és egy makedón nacionalista szervezet is – amelynek politikai céljai vannak a dokumentummal –, így hőseinknek nincs könnyű dolguk a kalandos küldetés során. Akadnak azonban segítőik is egy nyugalmazott titkosügynök, és két hölgy személyében, akik néhányszor kihúzzák a pácból őket. A kérdés már csak az, hogy ebben a versenyfutásban ki találja meg hamarabb a kéziratot, és mi lesz annak a sorsa.
Zima Szabolcs első regénye, A makedón összeesküvés az ún. művészettörténeti thriller műfajába tartozik, ahogy ezt a szerző is megfogalmazta egy vele készült rádióinterjúban. Nem tartozom a műfaj megszállott rajongói közé, de szívesen olvasok egy-egy ötletes, jól kivitelezett regényt, főként ha a benne kibontakozó összeesküvés-elmélet kellőképpen kidolgozott, és – még hogyha teljes mértékben is fikció szüleménye is –, logikailag kellőképpen megalapozott. A fülszöveg alapján – ami persze korántsem egy mérvadó szempont – Zima Szabolcs regényét is abba a kategóriába soroltam, ami mellett garantáltnak tűnt pár órányi szórakozás anélkül, hogy a végén az ember keserű szájízzel maradna.
Már pár oldal elolvasása után rögtön szembetűnt, hogy az általam eddig olvasott hasonló regényekhez képest az egész történetet átszövi a humor, ami erre a műfajra kevésbé jellemző. A dolgot igazából akkor sikerült a helyére tennem, amikor meghallgattam a már említett interjút a szerzővel. Saját bevallása szerint teljesen tudatos volt ez az írói fogás, nem akart túl száraz regényt írni, hanem mindenképpen szeretett volna belevinni egy kis játékosságot is. (Ahogy egyik olvasójára hivatkozva fogalmaz, a könyv egy „Rejtő Jenővel beoltott Dan Brown”.) Ez kétségkívül sikerült, de nálam nem érte el a várt hatást, én túl soknak éreztem a regényben levő humort. Nem vagyok ellene a könnyedebb, vidámabb hangvételű stílusnak, sőt helyenként igencsak tudom értékelni, de valahogy ebben a műfajban nekem annyira nem jön be a humor, különösképpen akkor nem, ha túl bőkezűen van adagolva. Így én azt nem sorolnám a regény pozitívumai közé, de természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez ízlések és pofonok kérdése, biztosan lesznek olyanok, akiknek pont emiatt volt különleges élmény a regény.
Ennél mindenképpen zavaróbb volt néhány olyan dolog, ami végül a regényről általam alkotott összképet is nagymértékben meghatározta. Az egyik a Dan Brown Da-Vinci kódjára történő állandó utalgatás. Amikor először bukkant fel a könyv lapjain, akkor még átsiklottam fölötte, de amikor már másodszor-harmadszor-sokadszor is előkerült Dan Brown neve vagy a regénye, akkor igencsak irritálni kezdett a dolog. Értem én, hogy Dan Brown sokak szemében a műfaj csúcsának számít, és az is világos, hogy a szerző kedvencei közé tartozik, de egyszerűen teljesen fölöslegesnek éreztem ezt lépten-nyomon érzékeltetni. Már csak azért is, mert az égvilágon semmit nem von le a regény értékéből, ha Brown neve kimarad belőle. Főként, hogy nem egyszer olyan szövegkörnyezetben bukkant fel a neve, ahol végképp semmi keresnivalója nem lett volna. (Hogy csak egy példát említsek: a párizsi Gare du Nordot, azaz az Északi Pályaudvart feltehetően nem Dan Brown regénye tette híressé – és nem is Mr. Bean vagy a Jason Bourne-filmek –, így annak bemutatásakor talán sokkal jobban illett volna egy művészettörténeti adalék – ha már mindenképpen szükséges volt részletezni a dolgokat –, mintsem a szórakoztató irodalom vagy a mozi ismert műveivel való példálózás.)
A másik dolog, ami miatt az én szememben vakvágányra csúszott a regény, az éppen a központi konfliktust kiváltó tárgynak tulajdonított túlzott jelentőség, és a belőle eredeztetett események életszerűtlensége. Hogy érthetőbb legyek, de lehetőleg ne hemzsegjen a következő pár mondatom a spoilerektől, igyekszem körülírni: az Edin Markopoulos által megtalált kézirat legfeljebb csak kultúrtörténeti szempontból lenne nagy szenzáció, a mögéje felsorakoztatott politikai töltetű érvrendszert teljes mértékben valószerűtlennek éreztem. (Az már csak mellékes, hogy így a CIA implikálódása is okafogyottá vált, arról már nem is beszélve, hogyha valóban ennyire eget rengető visszhangja lehetett volna a felfedezésnek, akkor feltehetően nem egyetlen ügynökre bízta volna az amerikai titkosszolgálat az ügy megoldását.) Abban a pillanatban, amikor az erre vonatkozó gondolatmenetet két szereplő párbeszédén keresztül kifejtette a szerző – ez valahol a regény felénél volt –, szó szerint elveszítettem a cselekménnyel szembeni érdeklődésemet. Onnantól kezdve már csak a kalandra és a felvonultatott rejtélyekre, illetve a további művészettörténeti vonatkozásokra voltam kíváncsi. Azzal, hogy a kéziratnak tulajdonított jelentőséget ennyire korán felfedte a szerző, azt hiszem túl nagy kockázatot vállalt, talán érdemesebb lett volna a regény végkifejletében sort keríteni erre.
A fentiek mellett apróbb kifogásolnivalókat még találunk a regényben – ilyen pl. az eléggé sutára sikerült szerelmi/romantikus szál, a klónozott CIA-ügynök szerepeltetése, a néhol túlságosan is felületes, máskor indokolatlanul részletes művészettörténeti adalékok –, de ezek összességében véve csak kisebb szépséghibák voltak. Mindezekhez vélhetően a regény viszonylag rövid terjedelme is hozzájárul, hiszen nagyon úgy tűnik, mintha a szerző sok mindenkinek próbált volna megfelelni, ezért mindenféléből adagolt egy keveset a regénybe. Csakhogy nem egészen háromszáz oldalba belezsúfolva, ez hol nagyon tömény, hol pedig nagyon felületes lett. Határozottan az volt az érzésem, hogy a kevesebb több lett volna, jobb lett volna csak néhány dologra koncentrálni, abban viszont sokkal mélyebben elmerülni. Így viszont egy kicsit olyan lett az egész, mint amikor az ember főz, és nem tudja, hogy milyen fűszerek illenek az ételbe, ezért – mintegy biztonságból – mindenből tesz egy kiskanálnyit. Így semmi nem marad ki, de igazából karakteres íze sem lesz az egésznek, hiszen van amiből túl sok, van amiből túl kevés került bele.
Mielőtt még bárki is azzal vádolna, hogy elfogultan sok negatívumot írok a regényről, mindenképpen árnyalnám a véleményemet azzal, hogy azért annyira nem vészes a dolog a regény körül. Főként, hogyha azt is szem előtt tartjuk, hogy bemutatkozó regényről van szó, ahol a kiforratlanság vagy az aránytalanságok akár természetesnek is nevezhetők. Az általam felsoroltak nyilván a saját szubjektív véleményemet tükrözik, ettől a regény még élvezhető, a cselekmény kellőképpen pörgős – néhol talán túlságosan is –, a szereplők többségével is könnyű megbarátkozni – még hogyha azt nem is jelenthetjük ki, hogy markánsan kidolgozott karakterekkel állunk szembe –, a művészettörténeti adalék pedig többnyire rendben van, sőt mondhatni, talán ez a regény leginkább kidolgozott része. Aki szereti ezt a műfajt, biztosan jól fog szórakozni, még hogyha nem is ez lesz élete legjobb olvasmányélménye.
Ha a szerző a későbbiekben – mert saját elmondása szerint tervben van a következő regény megírása – képes lesz elszakadni a műfaj nagyjaitól, akkor úgy gondolom, hogy ennél többet is várhatunk tőle. Én személy szerint meg vagyok arról győződve, hogy nem a magyar Da Vinci-kód megírására kell törekedni, hanem el kell felejteni Dan Brown és társai túlértékelését, és bebizonyítani, hogy lehet eredetit, hiteleset és ugyanakkor szórakoztatót alkotni ebben a műfajban úgy is, hogy olvasás közben senkinek se a Da Vinci-kód, Robert Langdon vagy Dan Brown neve jusson elsőként az eszébe. Nehéz feladat, de szerintem nem lehetetlen.