Czapáry Veronika: Megszámolt babák

Írta : Czapáry Veronika
Eredeti cím : Megszámolt babák
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Megszámolt babák
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 256
90
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

Pár nap szünetet kellett tartanom a könyv elolvasása és a recenzió megírása között, mivel már megint összekeveredett bennem erkölcs és irodalom. Néha elég nehéz elfogadni, hogy a művészet az erkölcs felett áll, és joga van bármiről beszélni. Mert jó lenne, ha ez a regény nem létezne. Ha a regény megírását kiváltó okok nem léteznének. Jó lenne, ha elolvasván nem gondolná az ember, hogy undorító – de azt is, hogy szükséges. És még mindig csak az erkölcsnél tartok…


Ami magát a regényt illeti, úgy vélem, valahol a hatásvadász téma okozta sokk és a mesélés szükségszerű és logikus nyelvi egyszerűsége közötti ellentétben van az ereje. Kicsit olyan, mint egy megrázó bulvárhír, kicsit meg mint a szomszédban lejátszódó tragédia. Hatására az ember egy pillanatra még szorosabban vonja maga köré azt a bűvös páncélt, amivel a világ ellen védekezik. (Hála Istennek, ilyen csak „másokkal” történik, nem itt, nem most, nem velem.) Aztán ernyedten és rémülten gondol arra, hogy egészen nagy lehet azoknak az embereknek a száma, akiknek még ez a struccpolitika sem adatott meg menedékként. Mint a Megszámolt babák főhősének, aki csak egy kislány – 14 éves, mikor a regény véget ér -, de máris átélte mindazt a borzalmat, amit egy ember átélhet.

A kislány neve szinte mellékes, bár néhányszor megemlíti a szerző. Az ő sajátos világa adja a regény helyszínét, ami gyakorlatilag két szülőből, egy halott és két élő testvérből és a babáiból áll. Persze, említ ezen kívül nagyszülőket, szomszédokat, osztálytársakat, tanárokat, de jobbára valami homályban hagyja őket, ritkán elérhető csodás valóságokká válnak, mintha hétköznapi gyerekek cirkuszról, egzotikus nyaralásról beszélnének. Vagy még gyakrabban: alig létező álmokként. A kislány világából teljességgel hiányoznak a kapaszkodók. Semmit nem hagynak neki, ami biztonságot és szabadságot jelenthetne. Már eszmélése kezdeteitől tudja, hogy csak a babáira számíthat, csak ők nem fogják bántani, így a hét baba valóságos élő személyiséggé válik. Megható, ahogy a regény elején bemutatja őket: mindeniknél megjegyzi, hogy őt szereti a legjobban, és hogy mindig vele alszik. Ugyanakkor mindenféle szükségleteit a babák elégítik ki: Petivel a legjobb vonatozni, Dolli gyönyörű, mint egy tündér. Léna szőkesége, törékenysége önmagára emlékezteti, és Léna gyakran szorul a vigasztalására. Frici baba „gyanakvó”, de teljesen megbízik kis gazdájában. A Kék Nyúl gondolkodik. Ő hatalmas és biztonságosan puha – amilyenek a Nikoletta világában levő felnőttek sosem lesznek. Barbi igazi hercegnő, benne az a legjobb, hogy nagyi adta, akivel „örökre” szeretik egymást. Regina félteni való baba, mert bármikor eltűnhet, és olyan vékony hangja van, hogy nem tud kiabálni. Látható, hogy a nyolc babába ez a kislány saját lehetséges személyiségeit vetíti bele, és akkor nyugodt, ha mind egy helyen vannak: olyankor, ha biztonságosnak nem is, de élhetőnek érzi a világot, önmagát pedig elfogadhatónak, hiszen ha belül nincs is minden rendben, lám, a babák őrzik azt, amit neki kellene – ha sikerülne.

A körülötte levő emberek viszont, legyenek azok szülők vagy testvérek, gúnyolódásuk, rosszindulatuk és alantas ösztöneik játékszerének tekintik a kislányt. Az anya folyamatosan veri, a testvérei büntetlenül kigúnyolják, megalázzák, az apja pedig egészen kicsi korától molesztálja. Ilyen körülmények között nem csoda, ha Nikoletta elveszti időérzékét, és minden, amire emlékszik, a legbrutálisabb bántalmazások, és pár „biztonságos” pillanat. Az csak fokozza az olvasó döbbenetét, hogy a kettő nemegyszer egybeesik, mint például amikor a kislányt a gyámhatóság nyomására a nagyszülőknél helyezik el, aminek az apuka rettenetesen örül, mert „legalább nyugodtan bezárkózhatunk, nincs ott anyád”. Vagy, amikor az apjával „nyaralnak”, mert ilyenkor hotelben laknak, és az apja különösen figyelmes vele.

A kislány különleges túlélő technikát fejleszt ki: tudomást sem vesz az őt érő bántalmazásokról. Apja tanácsára is – egyszerűen elfelejti őket. Így leginkább a kínzó bizonytalanság miatt szenved, amit az őt körülvevő légüres tér okoz. Még nagyobb lánytestvére halálát sem tudja értelmezni, hiszen a család úgy tesz, mintha sosem létezett volna, mintha az apa általi megerőszakolása, és az ezt követő baleset sosem történt volna meg. A két lány sorsa közötti hasonlóság, és a közöttük levő szeretet-kapcsolat (az egyetlen, amit a kislány valaha ismert) különleges ellentéteképpen sem a család, sem az ismerősök, rokonok, vagy a hatóság nem vesz tudomást a fiatal élet eltűnéséről, nem gyászolja, nem sajnálja. Éktelen nagy felkiáltójelként ég bele ez az olvasó tudatába, hiszen mi mindannyian vagyunk az a társadalom, aki sem az egyén  tragédiájára, sem a kollektív problémára nem vagyunk érzékenyek

Természetesen személyiségvesztéssel fenyeget ez, ami ellen a kislány a babákkal védekezik: ha mind együtt vannak, elviselhető a világ. Testvérek és szülők különös kegyetlenségét példázza, hogy apja, anyja kedvenc – büntetésként is nemegyszer alkalmazott –  „tréfája”, ha elrejthetik a babáit, a testvérei pedig „meggyilkolják” azokat, míg ő – apja molesztálása miatt – nem siethet védelmükre. Hiába akar mindenkinek megfelelni: az egyetlen szabály, amit végérvényesen leszögeztek az, hogy neki semmi nem jár: még elegendő étel sem.

Először hiányoltam a könyvben az ábrázolás mélységét. Az összes szereplőt kizárólag cselekedetei jellemzik, nincs a könyvben semmi indoklás, de még önfelmentő hazugságot sem nagyon találunk. Mindenki tisztában van önnön hitványságával, tévedéseivel, de semmi megbánás nem tapasztalható: talán csak a nagyszülők esetében fordul elő a visszaélésekről való gondolkodás, de az is nemtörődömségbe fullad. Most már okosnak tartom, hogy ez így van. Egyrészt, mivel énregényről lévén szó, semmiféle értelmezés nem illene egy ilyen elveszett kislányhoz. Másrészt pedig: enélkül a könyv nem lenne elviselhető. Könnyebb belenyugodni az erkölcsnélküliségbe, mint a felvállalt erkölcstelenségbe. Ezt a könyvet nem lehetne kisírni magunkból. Még ez a balladákra jellemző konok ritmus (ahogy a fülszöveg írja) is beeszi magát az olvasó lelkébe, és aztán már sosem lesz semmi ugyanolyan. Egy áramütésnyi pillanatig mi magunk leszünk olyan kiszolgáltatottak, megalázottak, értéktelennek tűnők, mint a regény főszereplője, aki nem tudja, mi a jó és mi a rossz, nem tudja, mi az öröm és a fájdalom közötti különbség, nem tudja, hol a határ érték és értéktelenség, vagy szeretet és gyűlölet között. Akiben a legerősebb érzés mégis a szeretet és a szeretet utáni vágy, hogy sikítani kellene, ha rádöbbenünk, mennyire lehet szeretni valakit, aki lassan szétszed, megsemmisít, tönkretesz minket…

Annál is inkább, mert ez a regény a szerzőnő korábbi könyvének (Anya kacag) időben visszafelé mutató „folytatása”, vagyis előzménye: a korábbi regényben ugyanis annak a lánynak az ifjúkorát írta meg, akinek ilyen volt a gyermekkora.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •