Harry Rigbynek pofonegyszerű foglalkozása van: szabadúszó újságíró és magánnyomozó, bár előbbit a regényben nem gyakorolja. Utóbbit meg elég furcsán nevezi meg: kutatási tanácsadó. Ugyanolyan furcsa az az ügy is, amibe belekeveredik. Declan Burke, aki amúgy az ír krimi egyik vezéralakjának számít, tulajdonképpen egy hétköznapi krimit írt, a középpontba viszont egy egyáltalán nem hétköznapi figurát állított, az egészet csípős iróniával, finom humorral és szellemes dialógusokkal fűszerezte. Felmerül a kérdés, hogy helyenként nem fűszerezte-e túl egy kicsit.
Minden úgy kezdődik, hogy három nappal karácsony előtt egy hajnalon a saját lakása ajtajában meggyilkolják egy helyi független politikus feleségét. A helyszínen a rendőrök kokaint is találnak, csak hogy pikánsabb legyen a sztori. Harry Rigby csak egy jó cikket szeretne lehozni az egészről, de a rendőrök szinte semmit nem engednek kiszivárogni. Hamarosan másik megbízást is kap: Frank Conway, az egyik helyi akvilági figura, aki az ingatlanbiznisztől az autókereskedésen át a drogterjesztésig mindennel foglalkozik, arra gyanakszik, hogy a felesége félrejár. Rigbytől azt szeretné, ha ennek utána járna. Karácsonyra ráadásul bejelentkezik Harry öccse, Gonzo is, akinél veszélyesebb szociopatát Harry nem ismer, szóval a hullámok tényleg összecsapni készülnek főhősünk feje felett. Hogy minden még zavarosabb legyen, a végére ez a három, látszólag különálló szál szépen összekapcsokódik, de akkorra én, az olvasó már több helyen is elveszítettem a fonalat. Az sem segít rajtam, hogy Rigby egyes szám első személyben meséli el a történetet, és mindvégig az ő szemszögéből látom az eseményeket, mert ideig-óráig ő sem érti, hogy egész pontosan mi zajlik körülötte, amikor meg már igen, nem avat be mindenbe, s ettől csak sűrűbb lesz a köd.
A regény egyik erőssége a főszereplő, bár az kétségtelen, hogy Harry Rigby megosztó jelenség. Állandóan cigizik, gyakran néz a pohár fenekére, párkapcsolata a szakadék szélén áll, de ő egy fikarcnyit sem erőlteti magát, hogy ezen javítson – hát ki képes egy ilyen alakkal azonosulni? A humora és a lazasága viszont magával ragadó, minden szituációból kivágja magát, mindig mindenre van egy frappáns válasza, és a szemét zsaruk is éppen őt szúrják ki – hát ki másnak szurkoljunk? A párbeszédek pörgősek, szellemesek (néhol talán enyhe túlzásokba bocsájtkozva), Rigby karaktere jól kidolgozott, az egésznek van egy különleges, nem mindennapi hangulata, és ettől a Karcos fekete nyolcas garantáltan remek szórakoztatást nyújt még úgy is, hogy a műfaj kötelező elemei (a rossz zsaru, a jó zsaru, a femme fatale) már-már nevetségesen szembetűnőek. Ha hetekkel vagy hónapokkal később a szemem újra megakad a könyvön, Rigby személyére fogok leginkább emlékezni, meg arra, hogy ironikus, foghegyről odavetett válaszai mennyire szórakoztattak. Végső soron csak ez számít.