A Sötéthez szokott szem a nálunk is népszerű brit krimiszerző, Ruth Rendell 1986-os regénye, amelyet az írónő eredetileg írói álnéven, Barbara Vine-ként publikált. A magyar olvasók elsősorban a Ruth Rendell névvel találkozhattak, krimijei itthon már a hetvenes években is megjelentek, és egészen a kilencvenes évek közepéig több könyvét is lefordították; Barbara Vine néven írt regényei közül magyarul egy található meg az antikváriumokban. Most a Partvonal Kiadónak köszönhetően fedezhetjük fel újra az írónőt. A Sötéthez szokott szem az egyik legjobb regénye, 1987-ben Edgar-díjat kapott érte, 1994-ben a BBC tévéfilmet készített belőle.
Egy megtörtént bűnügyeket kutató újságíró buzdítására Faith Severn előkeresi a padlásról a családi iratokat, leveleket és fotókat tartalmazó “ládafiát”, és azok segítségével újra felidézi a családja, azon belül is a sznob és prűd nagynénje, Vera Hillyard történetét. Faith visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a huszadik század elején született Vera már kiskora óta képes volt időnként furcsán viselkedni, az egyes szám első személyben mesélő Faith az olvasó előtt gyanúba keveri egy-két korai bűncselekménnyel kapcsolatban is (a mérgezésben elhunyt szomszédasszony, a vízpartról eltűnt, eredetileg az akkor még csak tizenéves Verára bízott kisgyerek), bár a végére kiderül, hogy bizonyosat csak egy harmadik esetről mondhatunk a nagynénjével kapcsolatban. A korábbi esetek mindenesetre szükségesek, jó képet kapunk arról, hogy Vera a saját akaratát már tizenévesen sem éppen hagyományos módszerekkel érvényesítette.
Verának volt egy tizenvalahány évvel kisebb lánytestvére, Eden, akit Vera egész életében körülrajongott, istenített, igazi testvéri szeretettel árasztott el. Tulajdonképpen ennek a rajongásnak látta a kárát a saját fiával, Francisszel ápolt kapcsolata is. Vera minden körülmények között igyekezett igazi kékvérű britet faragni Edenből, vagy legalábbis annak látszatát kelteni, hogy az ő kishúga feddhetetlen, pedáns és kifinomult ízlésű, akár úgy is, hogy később, amikor Eden már huszonévesen a maga útját járta, hazudott a családnak, hogy a testvérének ilyen-olyan helyzetekben falazzon.
Verának később született egy második fia, Jamie, akit viszont, Francisszel ellentétben, legalább annyira imádott, mint egykor Edent, szinte újraélte azt az időszakot, amikor fiatalon a húgáról úgy gondoskodhatott, akár a saját gyerekéről. Ez a ragaszkodás viszont természetesen az Edennel való kapcsolatát kezdte ki. A két nő életútja ekkorra valamelyest szétvált, Eden időközben férjhez ment egy vagyonos család sarjához, ám rövidesen kiderült, hogy az ifjú párnak nem lehet gyereke. Eden elterjesztette a rokonok körében, hogy Vera rosszul bánik a kisfiával, Jamie-vel, azt állította, hogy nem képes eltartani a gyereket, és kezdeményezte, hogy megkaphassa a gyerekfelügyeleti jogot. A család megrökönyödésére a kettejük közötti vita elmérgesedett, és tragédiába fulladt.
Ruth Rendell egyike azon krimiszerzőknek, akik a regényeikben nem a “ki tette?” kérdésre keresik a választ; nála is fontosabb a “miért tette?”, és ezt az angol írónő tökélyre fejlesztette, a műfajt pedig általa szépirodalmi szintre emelte. A Sötéthez szokott szem ékes példája ennek, a regény nem véletlenül kapott Edgar-díjat. (Ha engem kérdeztek, az összes krimidíjat odaadtam volna a megjelenésének évében.) A “miért tette?” kérdésből fakadóan a regény drámai szerkezete is teljesen más, mint a hagyományos krimiké, noha a Sötéthez szokott szem egy tüzetesebb vizsgálat következtében a hagyományos bűnügyi történetek sarokköveire építkező regénynek bizonyul. Már az első mondat is sok mindent helyrerak: “Aznap reggel, amikor Vera meghalt, nagyon korán ébredtem.” A második fejezetből (a regény 14. oldalán) az is kiderül, hogy Vera nem áldozat a történetben, hanem a gyilkos, és azért halt meg, mert gyilkosságért felakasztották. Na de kit ölt meg Vera? És miért? Ez az a két kérdés, amely nem hagyja nyugodni az olvasót a 14. oldalt követően, és Ruth Rendell csak egészen a végén rántja le a leplet a rejtélyről – addigra az olvasó viszont egyrészt betért néhány zsákutcába, másrészt tövig rágta a körmeit az izgalomtól.
Ruth Rendell Faith Severn szájába adja a történetet, ő meséli el az egészet a visszaemlékezései alapján valamikor a nyolcvanas években. A cselekmény nagy része amúgy a második világháború előtt és alatt zajlik, fellebentve mintegy mellékesen a háborús évek alatti London és a vidéki Anglia egy ritkán látott, nagyon szépen megkomponált képét. Vera Faith nagynénje volt (az apjának a testvére), de a családi szálak elég kuszák voltak, így Faith, az elbeszélő gyakorlatilag Ádámmal és Évával kezdi a történetet, visszamegy az időben az ősökig, hogy elmesélje, ki honnan származik. A könyv egyetlen hibájának azt találom, hogy nincs benne egy ábra a családfáról, az bizony sokat segített volna a rokoni kapcsolatok megértésében, főleg a regény első felében. (Hozzáteszem, hogy ez nem a Partvonal Kiadó hibája, tudtommal az eredeti angol kiadás sem tartalmazott ilyen ábrát.)
A regény nyelvezete lenyűgöző. Ruth Rendell vigyáz arra, hogy a nyolcvanas évekbeli mesélője ne úgy beszéljen, mint egy karót nyelt arisztokrata, de a cselekmény viszont abban az időben és közegben játszódik, amikor és ahol a főszereplők egy része ténylegesen úgy viselkedett, mint egy karót nyelt arisztokrata. Zseniális, ahogyan megfesti a vidéki Angliát, Londont a bombázások idején, az önmagukat másoknál nagyobbra tartó, középosztálybeli angolok mindennapi életét, a néhol nevetséges, már-már Jane Austen-regénybe illő napi rituálékat, ezeknek az embereknek az életszemléletét, a háborúhoz, a politikához és a társadalmi szabályokhoz való viszonyulásukat. Persze krimi ez a javából, és ennek megfelelően kellőképpen hátborzongató is. Ott van a mélyen lappangó kérdés már az elejétől: miért tette? Ehhez társul egy másik is, amelyhez – valljuk be – nem vagyunk hozzászokva: kit ölt meg? A regény során pedig, mintegy mellékszálként előkerül egy másik bűnténysorozat is: gyerekek tűntek el nyom nélkül a század elején a békés vidéken, és a tettest soha nem találták meg. Egy adott ponton Rendell gyanúba keveri Verát is az egyik ilyen esettel kapcsolatban, és a fojtott bizonytalanság úgy rátelepszik az olvasóra, mint a novemberi köd a székelyföldi medencékre, hideg borzongást hozva magával. Hosszú évek óta nem olvastam ennyire jó krimit.