Sztanó László nyelvész, művelődéstörténész és műfordító, tudományos és ismeretterjesztő művek szerzője. A Sötét hajnal az első regénye, amely az Athenaeum Kiadó 2013-ban indított friss magyar krimik sorozatában jelent meg. A három frissnek titulált krimi közül Sztanó könyve nyelvezetének köszönhetően valamelyest kiemelkedik a többi közül, de több ponton recseg.
Gyál határában egy brutálisan megcsonkított holttestre bukkan a rendőrség, a farzsebében egy naplóval. Egy fiatal, tehetséges amerikai zongoraművésznő arcplasztikai műtétre érkezik Budapestre, a nyomában egy amerikai újságírónővel, Stacy Wyatt-tel, akinek kettős feladata van: megóvni a műtétre váró lányt és tudósítani a szenzációs műtétről. A feladat azonban meghaladja Stacy-t, és ebben nagy szerepet játszik az is, hogy az újságírónő arcvakságban szenved. Közben meg újra lecsap a gyilkos is.
Nehéz dolga van ma annak, aki magyar krimit ír. Ha csak magyar szereplőkkel tölti meg, hazai helyszínen játszódik és itthoni ügyben nyomoz a főszereplő, akkor jó eséllyel rámondják majd, hogy suta az egész, mert (Varga Bálintot idézem:) a magyar detektív nem hiteles. Ha viszont Jennifer és Michael a főszereplő, akkor jogos a kérdés: mitől magyar az a krimi? Sztanó László ilyen szempontból megpróbálta valamiképp a kettő közé belőni a Sötét hajnalt, bár ez valószínűleg nem volt tudatos a részéről. A főszereplőit Amerikából „importálta” (mert így talán hitelesebbnek tűnnek?), a magyar nyomozó viszont Norvégiába vágyik, a lánya után. Marad a helyszínnek Budapest, ami tényleg igazi magyar, és helyenként felismerhető, de ennyi erővel Máltán is játszódhatna a cselekmény, annyira nincs jelentősége annak, hogy bármi is magyar-e vagy sem a történetben. A regény bizony meglehetősen nyomasztó, ebben igazat mond a borító hátlapja. Ez nagyrészt abból fakad, hogy a szereplők szinte kivétel nélkül kisebb-nagyobb lelki problémákkal küszködnek – igazából valamennyien menekülnek valami elől, választ keresnek valamire vagy le akarnak számolni valamivel a múltjukból. Kicsit olyan, mintha a regény a végére az összes szereplő problémáját meg akarná oldani, és ezt a nagy terhet adott pillanatban nem bírja elviselni.
Erőltetettnek éreztem a kulcsfontosságú mozzanatokat is. Bír akkora jelentőséggel egy tizenéves páciensen végrehajtandó arcplasztikai műtét, hogy egy amerikai újság tudósítót küldjön miatta Budapestre? Ha az újságírónő nem vállalja a magyarországi utat, képes őt mégis rábeszélni egy az éjszaka közepén betoppanó vadidegen? Képes egy anya egy idegenre bízni a tizenéves lánya felügyeletét, ha az egy másik kontinensre utazik? Hitelesen hangzanak mindezek? A regényben fontos pillanatok, adott esetben ezek lendítik tovább a cselekményt…
A legelején említettem, hogy Sztanó nyelvész, és hogy a Sötét hajnal éppen nyelvezetének köszönhetően emelkedik ki az Athenaeum többi friss magyar krimije közül. Az író jól bánik a szavakkal, a párbeszédek a helyén vannak, a monológok kellőképpen nyomasztóak – ilyen szempontból, úgy érzem, Sztanó László jó úton jár. A könyv borítója (nyilván hatásvadász szándékkal) Stephen Kinghez hasonlítja. Meg kell cáfolnom: nem olyan, mint King. Nem rosszabb és nem jobb, egyszerűen csak más. Hiszem, hogy Sztanó László prózája és stílusa van annyira egyedi, hogy megállja a helyét anélkül is, hogy Stephen Kingre hasonlítanánk.