Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal

Írta : Esterházy Péter
Eredeti cím : Egyszerű történet vessző száz oldal
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Egyszerű történet vessző száz oldal
Kiadó : Magvető Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 250
90
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Nem egyszerű feladat áll előttem: Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal című regényéről recenziót írni. Esterházy Péter írásai nem szokványosak, olvasni őt nem a szokványos módon lehet, könyvismertetőt írni róla mégis úgy kell, hogy az a maga módján beilleszkedjen az adott műfaji keretekbe, a lehető legszélesebb rétegekhez szóljon és minél több olvasót rávegyen a regény elolvasására…


Na, szóval: mi is a regény? Az enciklopedia.fazekas.hu szerint „kötetlen modorban elbeszélt történés-sorozat. Nagy terjedelmű, rendszerint hosszú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő- és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll, a történetszövés mellett azonban fontos szerepet kap a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleg a cselekmény folyamán kibontakozó jellemfejlődése.” Azért idéztem ide ezt a meghatározást, hogy leírhassam: Esterházy regényére ezekből semmi sem jellemző. A szócikk így végződik: „A posztmodernizmus elmosta a határokat realizmus és absztrakcionizmus, elit- és tömegirodalom között. A szerzők előszeretettel illesztenek alkotásaikba – idézőjel nélkül – klasszikusoktól vett idézeteket, „vendégszövegeket”, gyakran élnek nyelvi játékok lehetőségeivel. […] A magyar irodalomban az irányzat képviselői Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc.” Hát ez jellemző erre a regényre, és még ennél sokkal, de sokkal több…

Gadamertől tudjuk, hogy a játék a műalkotás létmódjának kulcsmozzanata. Esterházy regénye is ezen játékelmélet mentén értelmezhető. Az egész szövegtest egy játék: játék a műfajjal, játék a nyelvvel. Az alapszál a játék a lábjegyzettel. Így vezeti be ezt az író:

„Hintóillat; főleg bőrszag, és a fa. Nem a fa, hanem az, amivel a fát kezelték, vízálló olaj, lazúr, valami nyugodt, súlyos és keserű. Meg az örök, de valahogyan távoli lószag. Az ablak csikorgó hidege az ujjbegyeimen. Mintha magam is üveg volnék. És fordítva is, amihez nyúlok, üveg lesz, és csikorgó hideg. Te is, édesem, üveg, csikorgó hideg. És csillag! Csillag az írás, csillag a fény, csillag a betűt író ujj. Csillagból vagy, és csillag leszesz.*

*Ez adta az ötletet a lábjegyzetek, íme, csillagozására. Fönt, lent, Ég, Pokol, csillag, láb. De ne essünk túlzásba. Édesem. – E. P.

A lábjegyzetek így nem a szöveg kiegészítőjévé válnak, hanem a szövegtest szerves részévé: hol az elbeszélő szubjektív véleményét tartalmazzák, hol a cselekmény egy-egy időben és térben távol eső kiegészítését; hol csak azért vannak, hogy legyenek, egy megfogalmazható vagy meghatározható funkció (vagy hogy elkerüljem a funkcionalizmus csapdáját: bármi) nélkül; sőt, olyan is van, hogy az oldal üres, de lábjegyzetelve van. A lábjegyzetek mellett a regény másik szervezője az utalásokkal, rájátszásokkal való játék: Kosztolányitól Kertész Imréig, Goethétől a Bibliáig, Rousseau-tól Kazinczyig, Bulgakovtól József Attiláig, Mikszáthtól az internetes szakácskönyvekig, John Lennontól Miloš Formanig számtalan parafrázis jelenik meg. És ott vannak a nevek: Nyáry Pál, Gellért János, Gerendás Péter, Christoph Ransmayr, amelyekről (természetesen lábjegyzetben) közli az író, hogy „véletlen névegyezés”…

Valamilyen cselekményszál is kibogozható: egy Habsburg-magyar szövetség létrehozásának kísérlete, ennek elárulása, a magyar félt képviselő gróf meggyilkolása valamikor a XVII. században. Illetve, hogy milyen módon volt részese ezeknek az eseményeknek az író apja. De ettől még nehogy abba a tévedésbe essék az olvasó, hogy volna valamilyen időbeliség vagy rendezett térbeliség a regényben! Dehogy… Külön, búvópatakként meg-megjelenő szálai a regénynek a filozófiai gondolatok, gondolattöredékek: az Istenről, a nyelvről, a magyar történelemről. Ismét más útját indítják el az értelmezésnek az alkotói munkáról, a regényírói tevékenységről, a jó regényről (lábjegyzetben vagy a lábjegyzet lábjegyzetében) elejtett/elrejtett megjegyzések. És ez még csak a feje…, ahogy az ismert (rossz) vicc mondja.

Esterházyt nem a szórakozásért, nem az esztétikai élményért, nem a belefeledkezés gyönyörűségéért érdemes olvasni. Regényei nem a szívhez szólnak, hanem az észhez: az intellektus táplálkozik belőle és nyer máshol nem tapasztalható szellemi élményeket. Esterházyt úgy lehet olvasni, ha az olvasó folyamatos kapcsolatban van a művel, önmagával és előzetes ismereteivel: folytonos a visszakérdezés, a visszakapcsolás virtuálisan, de akár konkrétan is visszalapozás formájában. Ezt a fajta olvasást nagyon segíti a mű és a szerző is: az intertextualitás eszközeinek alkalmazásával tartja fenn a figyelmet; úgy kommentel, úgy lép ki a szöveg világából, hogy az olvasót egy pillanatra sem hagyja kilépni… Nagy pedagógus ez az író: bármilyen klasszikus iskolánál kitűnőbben alkalmazza a feed back, a visszacsatolás módszerét, folyamatosan fenntartva az érdeklődést és nem engedve el a figyelmet; úgy tanít magunkról, a világról, hogy tulajdonképpen észre sem vesszük.

A “teremtett világ”, a regény különbejáratú, saját világának fenntartását segíti a sajátságos oldalszámozás: a klasszikus számozás mellett a lap felső felén megjelenik a regényíró szubjektív számozása, amely a kétszázötven oldalas regényt kereken száz oldalasnak “hozza ki”. Hogyan? Ez is része a titoknak…

Ahogy vannak vizuális és auditív élményeink, pozitív kulináris tapasztalataink, találkozunk a szívhez szóló olvasmányokkal, úgy biztosan lehetnek szellemi élményeink is: Esterházy olvasása a bennem lakó homo interpretator, homo commentator számára jelentett kihívást és így minden percét élveztem. Egyetlen rossz érzésem és visszatérő vesszőparipám: sohasem, most sem és sehogy sem értem, miben emeli egy műalkotás értékét a trágárság, az obszcén kifejezések használata…


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •