Mielőtt nekifogtam volna a jelen összeállításnak, mindenekelőtt arra próbáltam választ találni, mit is jelent a “székely irodalom” kifejezés, egyáltalán: létezik-e ilyesmi. Több forrást is megnéztem, s ezek alapján a következőkre jutottam: a Wikipedia szerint a székely irodalmat sajátos humor és észjárás jellemzi, de leginkább mégis attól lesz székellyé, hogy a székely kultúrához és a Székelyföldhöz kötődik tematikájában. Sántha Attila szerint a „székely irodalom” lényege inkább az észjárásban van. (“Hát nem székely volt-e Bolyai János? Ő pedig még a teret is meggörbítette, annyira utálta, hogy A-ból B-be a megszokott úton jusson el.”)
A kérdés természetesen jó ideje foglalkoztatja az érintetteket: az Élet és irodalom egyik cikkében egyenesen összemossa az erdélyiséget a székelységgel, sőt: értékben, tisztaságban utóbbit előbbi fölé emeli: “Amit erdélyiségnek neveznek, legtisztább alakjában a székely psziché az, (…) Erdély lelke kontúrjait legtökéletesebben őrző.” Úgy véli, a székely irodalom mindenki számára nyilvánvaló felmutatása: “az erdélyi irodalom hivatása, ahol sorsa is eldől.” Ezek alapján úgy vélem, jót ugorva az időben Sántha Attilával együtt azt a kérdést is megválaszoltuk, létezik-e székely irodalom: “erdélyi irodalom biztos, hogy nincs, ezzel szemben székely irodalom biztos, hogy van.”
Más dolgunk sincs tehát, mint számba venni, az idők folyamán kik voltak azok, akikben ez a “néplélek” a legszebben kifejezésre jutott, illetve, hogy kik azok, akik most, pillanatnyilag a leginkább ápolják azt. És vetni kellene egy pillantást a jövőbe: milyen sorsot szán e kicsi nép irodalmának a többség, illetve min dolgozik ő maga – mert talán itt is hat az ősi mondás: “segíts magadon, s Isten is megsegít.”
A Romániai magyar irodalmi lexikon “székely írók” szócikkében csak a Trianon utáni legnagyobbakat említi, de az előző bekezdésre való visszautalásképpen engedtessék meg nekem, hogy visszanyúljak korábbi időkig. Aki szereti a régi irományokat böngészni, kiváló csemegére talál bencédi Székely István (1505-1565) kalendáriumában, 
vagy Enyedi György (1555-1597) több száz kéziratában. Irodalmiasabb Borsos Tamásnak (1566-1633), Urvarhely főbírájának három emlékirata. Fényes betűkkel világítanának egy esetleges gyűjteményben Mikes Kelemen (1690-1761) Törökországi levelei, melyben – talán először ilyen tisztán az irodalomban – tetten érhető a székely észjárás. (Gondoljunk csak a híres mondatra: „Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont!”) Kibédi Mátyás János (17251802), bár ő maga nem írt, könyvtárat hozott létre, és nyomdát működtetett, mindkettőt a marosvásárhelyi kollégiumnak adományozta, Lázár János (1703-1772) pedig verseket írt. Ezek a nevek (Mikes kivételével) – bár lényeges részei a magyar irodalomnak –, nem tűnnek ki székely jellegükkel. Ilyesmiről inkább a 19. századtól lehet beszélni. A mindenkori székely író nagy gondja a szociális és kulturális sajátosságok, problémák ábrázolása. Így aztán kezdetben ezekből a sajátosságokból nőttek ki a legnagyobbak: egy Orbán Balázs (1829-1890; “a legnagyobb székely”, aki számba vette, leírta a Székelyföldet), vagy a vele kortárs Urr György (1830-1883), a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság egyik alapító tagja.
A trianoni békeszerződés után erdély irodalmi életének alkalmazkodni kellett a megváltozott politikai helyzethez. 
A legjelentősebb ideológia a transzilvanizmus volt, de a székely térségben regionális jellegű irodalmi szervezkedés is indult. 1923-ban megjelent a Tizenegyek antológiája, amelyben Balázs Ferenc az akkor még pályakezdő székely írók, Tamási Áron és Nyírő József mitológiaértelmező, -teremtő hatalmáról szól. Reményik Sándor úgy idézi fel ezt az időszakot, hogy az anyaországi irodalmárok szeretettel, ugyanakkor aggodalommal is figyelték székely társaik bizonytalon botorkálását. “Lesz-e ennek az új népi, regionális feltárásnak, ennek a felszakadó misztikus talajrétegnek valóban annyi művészi kényszerítő ereje, hogy minden magyarokat megtanítson székelyül?” És elmondhatjuk: akadtak ilyen tanítók. Ilyen a kisbaconi Benedek Elek (1859-1929), minden magyarok halhatatlan Elek apója, akinek elsősorban népmeséi ismerősek mindenki számára. Ilyen Tompa László (1883-1964) költő, műfordító. Ilyen Nyírő József (1889-1953), aki írásaiban a székely néplélek addig feltáratlan mélységeibe ereszkedik, csakúgy, mint Tamási Áron (1897-1966), aki a magára még mindig várató székely dráma magjait is elveti népi játékaival. Nyírő Uz Bencéje és Tamási Szakállas Ábele a székely népi hős prototípusai lettek, akiknek legfőbb sajátossága a 
csavaros észjárás mellett valamiféle alapvető igazságosság, melyből kiindulva, az apróbb csalások ellenére, és a nagy összefüggések megértése nélkül is végül – mint mesehős a mese végén – boldoggá lesznek. Annyira idealizált a kép, hogy érezzük: ami elénk tárul, az nem jellemrajz, hanem követendő magatartásminta, életstratégia. Ugyanakkor már-már szereplőnek tekinthetjük népi hőseink mindenkori segítőjét és „társát”: a Csíki-havasok vadregényes tájait.
Ligeti Ernő korabeli tanulmányában ezt írja: „Vártuk, hogy felszínre hozzák a székely népnek mint kollektívumnak valódi mélységeit; vártuk, hogy éppen e néppel való közvetlenebb kapcsolataik révén szélesebb közönséget vonzanak az irodalom számára.” Az elvárások túl nagynak bizonyultak: a néhány kanonizált név ellenére is a székely irodalom csak halvány színfolt a magyar irodalom palettáján. Az Élet és irodalom hiába nevezte a székely irodalom igazi műfajának a drámát: a „kékmadaras székely dráma” még tojásban szunnyad.
Az 1930-as évektől egy olyan írógeneráció lépett fel, amely témáját ugyan a székely faluból merítette, de a sajátos valóságot szociografikai, publicisztikai szemlélettel vizsgálja. Legjelesebb képviselőik Bözödi György és Kovács György. Említhetném még Kacsó Sándort, Szabédi Lászlót, Szemlér Ferencet.
Más generáció a székelységét az egyetemes emberségig kiterjesztő Kányádi Sándor, aki – a szülőfaluja gondolkodásmódjából, népi művészetéből hajolva ki –, kicsikhez és nagyokhoz egyaránt tud szólni. Vele együtt elérkeztünk a jelenhez. Bocsáttassék meg nekem, ha nem teljes a listám, de talán azt mondhatnám: ez az a pillanat, amikor irodalmárok és irodalomszervezők együtt fáradoznak azon, hogy tetten érhető, behatárolható, körbejárható székely irodalmat teremtsenek.
Az Irodalmi jelen így tudósít: „Egyedülálló antológia – Iszkiri a guruzsmás berbécs elől – került be a magyar irodalomba, amely Fekete Vince, György Attila, Muszka Sándor, Orbán János Dénes és Sántha Attila írásait foglalja magába.” Az antológiát a tusványosi táborban mutatták be, ahol körüljárták a székely irodalom kérdéskörét. Mint kiderült, a székely irodalom nagyon gazdag. Sántha Attila szerint a székely írósághoz „székely irodalmi stílusérzék” szükséges, amely magában hordozza a székely ember gondolkodásmódját, szóhasználatát, jellegzetes szokásait is. “Ilyen tekintetben van létjogosultsága a székely irodalom terminológiának” – állítja a költő, aki Szőcs Géza szerint valóságos nyelvújítást visz véghez, akárcsak Kazinczy Ferenc. Sántha Attila a Székely szótár szerzője is.
Muszka Sándornál bőven találunk lírai, finom hangú írásokat is. Ugyanakkor ő az irodalmi stand up comedy műfajának művelője. Véleménye szerint, bár Székelyföldön tömbben él a magyarság, kultúra vonatkozásában ez mégis periféria. Ennek ellenére éppen ő az, akit – a kanonizált Tamási és Nyírő után először – az anyaországi kritika is kedvezően fogad. “2013-ban a Muszka Sándor név úgy megütötte a füleket, mint „csángó gyermeket a szirupos borvíz”: ünnepi könyvhéten szerepelt újonnan megjelenő kötetével, Fábry Sándor műsorában stand-upolt, dicshimnuszt zengett a média, s még mindig nem csendesült el a muszkasanyizmus” – olvasom az Ulpius -ház honlapján. Sanyi bá csavaros észjárású, csendesen oda-odamondós egyperces történeteit csakugyan érdemes egyenként olvasni, és előbb nevetni, aztán gondolkodni rajtuk.
“Belegyökerezni a népbe, és folytatódni az ifjúságban” – merült fel a feladat egykoron Tamási Áron Szűzmáriás királyfija kapcsán. Ilyen megfontolásból a mindenkori irodalmárok sokszor szálltak már le a magas lóról, és vegyültek el a nép között. Talán itt az ideje, hogy ismét ez történjen, és a “légtornász” erdélyi irodalom a porond közepére huppanva székelyül szólaljon meg.
Huppanás márpedig várható: 2014 januárjára székely íróink megvalósulását igérik a Madagaszkár projektnek, ami megint egy jellegzetesen mai és jellegzetesen fiatal megmozdulásnak ígérkezik. Mint Orbán János Dénes kiáltványából kiderült: a székelyeknek új hazát kell keresniük, ugyanis itt már elviselhetetlenné vált a helyzet: Madagaszkár az új célpont. Bár az egész úgy hangzik, mintha vicc lenne: nem az. Irodalmáraink komolyan gondolják, én pedig komolyan kíváncsi vagyok, mi sülhet ebből ki.
A népszerűsítéssel igyekeznek széles tömeget megszólítani az erre vállalkozók: kiadók, irodalomszervezók, folyóiratok, írók, költők. Egyik legfontosabb próbálkozás a Székely könyvtár könyvsorozat, amely a székelység múltjával és jelenével foglalkozó köteteket tartalmaz.
Kell-e székely irodalom, kinek és miért? – teszem fel a kérdést. De ezzel kapcsolatban már a 20. században megszületett a válasz: a székely tájnyelv beemelése az irodalomba befejezné azt a folyamatot, amely a magyar irodalmi nyelvet a különböző tájnyelvek színeivel meggazdagította. Ez a folyamat a 20. században indult, amikor egyrészt Ady és Szabó Dezső újította fel a régi magyar irodalmi nyelvet, másrészt pedig Móricz Zsigmond és Nyirő József csempészte bele a tájnyelv szépségeit. Ideje lenne befejezni.