A Manchester United legősibb és legnagyobb riválisa nem a városbeli „kistestvérnek” nevezett Manchester City, nem is a fővárosi nagy klubok – az Arsenal vagy a Chelsea – valamelyike, hanem az alig 50 kilóméterre fekvő liverpooli Liverpool FC, bár azt hozzá kell tenni, hogy a két csapat mindenkori vezetősége nagy tisztelettel viseltetik a másik iránt, nincs gyűlölködés, nincs haragtartás vagy egymásra mutogatás. Hagyomány például – derül ki Alex Ferguson Önéletrajzából -, hogy a mérkőzés után összeülnek a házigazda irodájában, és megbeszélik a pályán történteket, ahogy az is, hogy egyik csapat sem igazol játékost a másiktól. Liverpool-szurkolóként tehát Fergusonban a legfontosabb ellenfelet kellett volna lássam az elmúlt több mint két évtizedben – de soha nem tudtam, csak csodálattal nézni erre az emberre. Hogy miért? Az önéletrajza választ ad erre.
Ferguson 1986-ban vette át a Manchester United irányítását, és 2013 májusában vonult vissza. Röpke fél évvel később kiadta önéletrajzát, s az októberben megjelent kötet pár hét alatt majdnem minden csúcsot megdöntött a szigetországban. Életrajz-kategóriában ebből vettek a legtöbbet, amióta csak jegyzik ezt a számot, és az ő könyve fogyott a leggyorsabban – az első héten 115 547 példányt adtak el belőle, ez a non-fiction kategóriában is abszolút első. A karácsonyi könyvvásáron rávert Dan Brown új regényére, az Infernóra is, pedig Robert Langdon új kalandja május óta volt a boltok polcain, Ferguson Önéletrajza pedig csak októberben jelent meg. Magyar nyelven hasonlóan szép sikernek örvend a könyv, november végén jelent meg a Partvonal Kiadó gondozásában, tehát csak egy hónapja volt az elmúlt évben, de az Alexandra összesítése szerint így is a nyolcadik legjobban vásárolt könyv volt 2013-ban.
Ferguson a biográfiáját 25 fejezetre osztotta. Mesél a kezdetekről, a glasgow-i éveiről, a családjáról, de a könyv nagy részét Manchester Unitednál eltöltött évek felidézése tölti ki. Nem csoda, 27 szezonon keresztül vezette a csapatot, az ő irányítása alatt 13 bajnoki címet szereztek, ötször nyerték meg az FA-Kupát, négyszer a Ligakupát (ezt a trófeát Ferguson érkezése előtt egyszer sem hódította el a United), az európai tornákról pedig két BL-trófeát, egy KEK- és egy UEFA Szuperkupát vittek haza az Old Traffordra.

A visszaemlékezésében néhány játékos fontos szerepet kapott: ilyen Rio Ferdinand, aki mellett mindig kiállt, még annak eltiltása idején is; Roy Keane, akivel nem volt felhőtlen a kapcsolata, főleg az ír szeszélyes megnyilvánulása miatt, de akit a mai napig nagyra tart; David Beckham, aki gyarkolatilag azért kellett elhagyja a csapatot, mert nem volt képes önmagát alárendelni a Főnöknek, de akiről Ferguson jó véleménnyel van; Ruud van Nistelroy, aki a Unitednál töltött utolsó időszakában csúnyán viselkedett a csapattársakkal, de aki évekkel később felhívta Fergusont, és bocsánatot kért tőle; Cristiano Ronaldo, akit minden Unitedban megfordult játékosnál nagyobbra tart, és akit tulajdonképpen ő formált azzá, aki végül a portugál lett; Wayne Rooney, akivel sokkal jobb kapcsolata volt, mint azt a sajtóhírek alapján hinni lehetett, és akinek az egyik gólját tartja menedzseri évei legszebb találatának; Robin van Persie, akiről kiderül, hogy gyerekkori álma volt a Unitedban focizni, és akit a Manchester City orra elől hozott el az Arsenaltól. És persze Ryan Giggs, Paul Scholes meg Gary Neville, az elnyűhetetlenek, ahogy ő nevezi – akik mindvégig kitartottak mellett, és a Unitedban eltöltött bő két és fél évtized meghatározó alakjai voltak.


Mesél a rivális menedzserekhez fűződő viszonyáról: Mourinhóról, akivel nagyon jó kapcsolatot alakított ki, és aki új hagyományt alapozott meg a Unitednál: az Old Traffordra mindig kiváló minőségű borral, egy palack Barca-Velhával érkezett; Wengerről, akivel rendszerint feszült volt a hangulat, főleg a francia természete miatt; Benítezről, aki személyes ügyet csinált a rivalizálásból.
A könyvből egyértelműen érezni lehet, hogy Fergusonnak a legjobban a Manchester City 2012-es bajnoki címe fájt, illetve az, hogy a „kistestvér” éppen az ő idején nőtt a United fölé. Elismeri, hogy megérdemelték a bajnoki címet, gratulált is nekik, de érezni lehet, hogy például az Arsenal vagy a Chelsea sikere nem zavarta volna ennyire.
A könyvbe színes fotók kerültek, a kötet végén pedig statisztikai adatok beszélnek Ferguson sikereiről. A sajtóban megjelentek olyan hírek, miszerint a könyv tele van tárgyi tévedésekkel, bár a magyar kiadáshoz ezeknek nagy részét kijavították. Én nem akadtam fenn egyetlen hibán sem, igaz, nem is kerestem őket. Bátran merem állítani, hogy a kötet teljes mértékben élvezhető. Egy adat viszont kimaradt belőle: kiváncsi lettem volna, hogy Sir Alex Ferguson vajon hány csomag rágógumit porlasztott el a meccsek alatt a Unitednál töltött 27 év során. Erről az egyről egy szó sincs a könyvben.