Patrick McGuinness: Az utolsó száz nap

Írta : Patrick McGuinness
Eredeti cím : The Last Hundred Days
Eredeti kiadás : 2011
Magyar cím : Az utolsó száz nap
Fordította : Gebula Judit
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 374
75
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Patrick McGuinness 1968-ban Tunéziában született belga és newcastle-i ír szülők gyerekeként. Gyerekkorában élt Iránban, Belgiumban, Venezuelában, Franciaországban és Belgiumban is, tanulmányait Cambridge-ben, Yorkban és Oxfordban végezte.  Jelenleg az Oxfordi Egyetem irodalomprofesszora, francia és összehasonlító irodalmat tanít. 1984–1987 között vakációit, majd a középiskola és egyetem közötti évet Bukarestben töltötte, ahol apja a brit nagykövetség alkalmazottjaként dolgozott. Az ebben az időszakban szerzett élményei ihlették Az utolsó száz nap című, 2011-ben megjelent – egyébként első – regényét.


A regény főhőse egy angol fiatalember, aki 1989 áprilisában érkezik Bukarestbe egy általa soha meg nem pályázott interjú „nyerteseként”, angol irodalmat tanítani a Bukaresti Egyetemen. A romániai hétköznapokba – majd a hétköznapi emberek által kevésbé ismert körökbe – egyetemi kollégája, a szintén külföldi Leo O’Heix vezeti be, aki már több éve Bukarestben él. Leo egyfajta titkosügynök, aki otthonosan mozog diplomáciai körökben és román politikai körökben egyaránt, információkkal látja el a külföldi sajtót a Romániában zajló visszásságokról, ugyanakkor jól virágzó csempészhálózatot működtet – mindennel kereskedik a cigarettától és whiskytől kezdődően egészen a lerombolt épületekből megmentett művészeti alkotásokig –, amelynek vásárlói között ott találjuk a mélységesen korrupt pártvezetők többségét.

Hősünk előtt feltárul a mindennapi romániai nyomor és kilátástalanság – az üres üzletek előtti céltalan sorban állások, a mindennapos áramszünetek, a fűtés és meleg víz hiánya  –, a román fővárosban zajló mérhetetlen rombolás – amelynek köszönhetően egyik napról a másikra tűnnek el évszázados épületek, hogy átadják helyüket a többemeletes betonmonstrumoknak –, a rendszer korruptsága, embertelensége és brutalitása – amelynek megtestesítője a hírhedt titkosszolgálat, a kiterjedt besúgóhálózatának köszönhetően mindenütt jelen levő Securitate. Leónak köszönhetően azonban bepillantást nyer egy másik, párhuzamos világba is: ez a magas rangú pártfunkcionáriusok, a roskadó polcokkal teli diplomataüzletek, a snagovi pártüdülő, vagy éppen a város legfényűzőbb vendéglőiben zajló mulatozások világa, ahol időnként a „kondukátor” fia, maga Nicu is felbukkan fiatal hölgyek kíséretében. E furcsa kettősségben fedez fel napról napra egyre többet a városból és lakóiból, megismerkedik hétköznapi emberekkel vagy éppen másodvonalas, ellenzékinek számító értelmiségiekkel és vezető beosztású pártvezetőkkel, sőt szerelmi viszonyba bonyolódik a belügyminiszter-helyettes lányával is. Mindez egy olyan politikai konjunktúrában, amikor Európában recsegnek-ropognak a kommunista rendszerek, sorra dőlnek meg a diktatúrák, csak Románia igyekszik fenntartani azt a látszatot, hogy itt minden stabilan áll a lábán. A román diktatúra legkeményebb időszaka ez, amikor valójában már itt is tarthatatlan a helyzet, egyre nagyobb az elégedetlenség, és csak idő kérdése – még hogyha az egyszerű emberek többsége számára egyelőre illúziónak is tűnik –, hogy mikor dől össze a kártyavár. Ebben a légkörben éli meg hősünk a rendszer összeomlásának pillanatát, idegenként, de ugyanakkor az események részeseként.

Patrick McGuinness regénye már első ránézésre érdekes próbálkozásnak tűnik: külföldiként – tehát kívülállóként –, de személyes tapasztalataira támaszkodva, a politikai thriller elemeit felhasználva eleveníti fel a közép-kelet-európai kommunista rendszerek közül talán a legzártabbnak és a legkeményebbnek számító Ceaușescu-rezsim végóráit. Az nagyon hamar világossá válik, hogy a könyvet lapozva teljesen más élményekkel marad egy nyugat-európai olvasó, aki a romániai eseményeket legfeljebb csak a sajtóból ismerte, mint egy olyan olvasó, aki a nyolcvanas évek Romániájában élte meg a rendszerváltás előzményeit, napjait és következményeit. Előbbiek számára minden bizonnyal sok újdonsággal szolgál, és érdekfeszítő olvasmányélményt biztosít, utóbbiak vélhetően sokkal kritikusabban viszonyulnak az olvasottakhoz – mintegy ragaszkodva saját emlékeik hitelességének a sérthetetlenségéhez –, számukra sokkal inkább kérdéseket vet fel, mintsem bármire is választ ad a regény.

A kérdések sorozata rögtön az első pár oldal után elindul, leghamarabb talán a regény címével kapcsolatosan: főhősünk 1989 április közepén érkezett Romániába, majd később kiderül, hogy egészen 1989 decemberéig követi nyomon az itt zajló eseményeket. Azonnal adja magát a kérdés: miért utolsó száz nap a regény címe, amikor valójában legalább két és félszer annyi időről van szó? Aztán nemsokára egy másik kérdés is felüti fejét: mit is keres tulajdonképpen Bukarestben ez az egyáltalán oda nem illő fiatalember, és mi az, ami visszatartja attól, hogy már pár nap után hazautazzon? Erre egy ponton ő maga ad választ, ami azonban legfeljebb csak azok számára tűnhet hihetőnek és hitelesnek, akik nem az akkori Romániában éltek: „Igen, a családi életem megfelelően kiiskolázott a totalitárius rendszerekkel kapcsolatban: kicsikartam a magam piti engedélyeit, s megtanultam a rosszindulat és a sikertelenség állandó pásztázása közepette élni. Aligha létezett sok olyan ember, aki Ceaușescuék Romániájában akarta először megtapasztalni a szabadság ízét.

Aztán folytatódik az egész egy kettősséggel, amihez a szerző a fikció és a valóság elegyítése során folyamodik . Egyre több olyan „pontatlanságot” csempész be, ami talán a történet szempontjából kevés jelentőséggel bír, viszont a regény hitelessége szempontjából igencsak lényegessé válhat. Az egyik legérthetetlenebb írói fogás, hogy jóllehet több valós szereplőt is felvonultat – köztük politikusokat, értelmiségieket –, nagyon felemás a névhasználatot tekintve: egyes személyiségeket a valódi nevén nevez (pl. néhány felsőbb politikai vezetőét), más esetekben viszont fiktív neveket használ (a legtöbb értelmiségi esetében), nem egyszer viszont ügyelve arra, hogy vagy a név hangzásából vagy a szereplőről elárult információk alapján az olvasó rájöjjön, hogy kiről is van szó. E kettősségen túl néhány esetben téves adatokra épít, vagy éppen túlzásokba esik: pl. a könyvben Trofim néven szereplő ellenzéki értelmiségi, Silviu Brucan szülőhelye, vagy az akkori külügyminiszter személye, vagy éppen az „ötök levele” – ami valójában hatok levele – is pontatlan, emellett fiktív a pályaudvar előtti Ceaușescu-szobor léte, az 1989-es földrengés vagy éppen a decemberi bukaresti havas tél. Ami a túlzásokat illeti: a legnagyobb talán a fővárosban zajló rombolás és építkezések vonatkozásában észlelhető. Egyértelmű ezek alapján, hogy a szerző számára nagyon különleges helyszín Bukarest – ahogy egy vele készült interjúban fogalmazott, fiatalkorában lenyűgözte a román főváros, amelyre a kelet és nyugat keveredéseként, Isztambul és Párizs összefonódásaként tekintett –, így pusztulása állandóan visszatérő motívum a regényben. A túlzások talán könnyebben emészthetők, az viszont nem teljesen világos számomra, hogy a történelmi adatok elferdítésére miért volt szükség. Persze lehet ezt a regény fikciós jellegével magyarázni, viszont nem egy esetben olyan részletekről van szó, amelyeknek a történet szempontjából nincs túlzott jelentősége, viszont így, elferdítve sokkal inkább szemet szúrnak. Igazából talán nem is ezeknek a nem hiteles információknak a regénybe csempészése a zavaró, hanem a következetlenség, ahogy ezt az egészet kezeli a szerző.

Patrick Mc Guinness regényének az igazi erőssége nem az események hiteles rekonstruálásban zajlik – főként, hogy az általa felelevenített időszakban már nem élt Romániában –, hanem abban, hogy képes nagyon hitelesen ábrázolni a nyolcvanas évek romániai közhangulatát, jól érzékeltetve a rendszert átható paranoiát, az emberekben felgyülemlett félelmet és keserűséget – de általában véve az emberi kapcsolatok működését –, azt a szellemiséget, amely a társdalom egészét áthatotta. És nem utolsó sorban, a regény záró jeleneteiben nagyon jól megfogalmazza konzekvenciáit is az egész rendszerváltással kapcsolatosan: „Új bordély a régi kurvákkal. […] Végül is a tapasztalat az, amit egy kurvától elvár az ember, nem?” Persze lehetne mondani, hogy könnyű több mint húsz évvel a rendszerváltás után, 2011-ben leírni ezeket a sorokat. Talán más lett volna ugyanilyen éleslátást tanúsítani mondjuk 1990-ben.

A szerző: a brit Patrick McGuinness

A regény kapcsán mindenképpen szót kell ejteni a fordításról is, amely semmiképpen sem tartozik a könyv erősségei közé. Azontúl, hogy következetlen – néhol lefordít román tulajdonneveket, máshol a román változatot használja, olyan esetekben is, amikor ezt semmi nem indokolja –, hibákat is tartalmaz szép számmal. Hogy csak egyet említsek, amely nekem talán a legjobban szemet szúrt: az akkor népszerű cigarettamárka, a Carpați neve Kárpátiának lett fordítva, ami azon túlmenően, hogy helytelen (helyesen a Kárpátok lett volna), eléggé röhejes is volt számomra. Talán szerencsésebb lett volna egy olyan fordítóra bízni a munkát, aki nemcsak tud románul, hanem esetleg élt is Romániában, vagy akár most is ott él, és otthonosabban mozog ezekben a kérdésekben.

Patrick McGuinness regénye angolszász irodalmi berkekben kedvező fogadtatásra talált, jelölték a rangos Man Booker-díjra, valamint a Costa Book-díjra is. A szerző viszont a vele készült romániai interjúban előrevetíti, hogy Romániában valószínű sokkal kevésbé lesz kedvező a regény megítélése.  Elismeri, hogy tudatos túlzásai és ferdítései zavaróak lehetnek, viszont az ő célja nem a valóság, hanem az igazság megírása volt. „Az emberi kapcsolatokra, a politikára, a hely szellemére vonatkozó igazságé, amely több, mint az utcák és épületek precíz leírása.” Ha képesek vagyunk ebben az olvasatban tekinteni a regényre, akkor talán kevesebb csalódás ér, de aki egy dokumentumregény-jellegű olvasmányra számít, annak minden bizonnyal nem fogja kielégíteni az igényét.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •