Aranyérmes írók az ötkarikás játékokon

Vidd hírét!
  •  
  •  

A modern olimpiai játékok korai szakaszában a sportolók mellett festőművészek, szobrászok, építészek, zeneszerzők és írók is versenyeztek az arany-, az ezüst- és a bronzéremért. Bizony, 1912 és 1948 között művészeti versenyeket is rendeztek a nyári olimpiai játékok keretén belül, bár a kiosztott díjakat és a lebonyolított programokat a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ma már nem ismeri el a hivatalos programok között, az eredményeket és a felállított csúcsokat törölték a jegyzékükből. Az utókor azért nem felejtette el őket, hiszen nem csak a NOB vezetett nyilvántartást erről, így az olimpiai játékokon rendezett művészeti versenyeknek éremtáblázata is van, amelyen Magyarország a 15. helyet foglalja el egy arany-, két ezüst- és egy bronzéremmel. Az éremtáblázat élén Németország áll, hét arany-, hét ezüst- és kilenc bronzéremmel. Az utolsó Monaco, a hercegség csak egy brozéremmel vígasztalódhatott a művészeti versenyeken.


A művészeti versenyeket a modern olimpiai játékok alapítója, Pierre de Coubertin báró unszolására vették fel az olimpiai játékok programjai közé, és először az 1912-es stockholmi nyári olimpiai játékokon osztottak érmeket a művészek között is. A művészeti versenyek integrálása az ötkarikás játékok programjába nem volt éppen népszerű kezdeményezés, főleg nem a művészek körében. Az 1912-es játékok előtt a Svéd Művészeti Társaság kijelentette, hogy egy művészeti verseny céltalan, mert a művészet önmagáért van. A Svéd Királyi Akadémia is egyetértett a kijelentéssel, és egy a játékok idejére rendezett művészeti kiállítást javasoltak helyette, ám Pierre de Coubertin, aki ekkoriban már a NOB elnöke volt, hajthatatlannak bizonyult ebben a kérdésben. Minden bizonnyal azért, mert olimpiai aranyérmet szeretett volna nyerni.

1912-ben a művészeti versenyek keretén belül az úgynevezett vegyes irodalmi tárgykörben aranyérmet is osztottak – ezüstöt és bronzot nem! -, azt pedig az Ode to sport c. művéért a német színekben pályázó Georges Hohrod és Martin Eschbath szerzőpáros kapta. Mint utólag kiderült, ez álnév volt, a páros egyetlen személyt takart: Pierre de Coubertin bárót.

Az 1920-as antwerpeni és az 1924-es párizsi olimpiai játékokon szintén csak vegyes irodalmi tárgykörben volt versenykiírás, de mindhárom érem gazdára talált, sőt az utóbbin a második és a harmadik helyen két-két írót jutalmaztak ezüst- illetve bronzéremmel. Az 1928-as amszterdami olimpiai játékokon már műfaj szerint kategorizálták az irodalmi verseny résztvevőit: lírai, drámai és epikus művekért osztottak érmeket. Ez utóbbi kategóriában van az egyetlen aranyérmünk az olimpiai játékok keretében megrendezett művészeti versenyeken: dr. Mező Ferenc sporttörténész és tanár Az olimpiai játékok története c. munkájával lett első helyezett. Mező Ferenc aranyérmet érő műve 1929-ben itthon könyv formájában is megjelent (elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban), 1930-ban pedig németül is kiadták. Az utolsó olyan olimpiai játékokon, amikor még művészeti versenyt is rendeztek, vagyis az 1948-as londonin Földes Éva sport- és neveléstörténész szerzett hazánknak bronzérmet szintén az epikus művek kategóriájában a Fiatalság forrása című művével. (A két ezüst epítészet és szobrászat kategóriákban született, előbbit 1924-ben a párizsi olimpiai játékokon Hajós Alfréd és Lauber Dezső kapta egy stadion tervéért, utóbbit a magyar színekben induló Manno Miltiades festő- és szobrászművész kapta 1932-ben, Los Angelesben a Bírkózók c. alkotásáért.)

A dán Josef Petersen háromszor lett ezüstérmes az olimpiai játékok keretében megrendezett művészeti versenyeken az irodalom kategóriában. 1924-ben és 1932-ben a vegyes irodalmi tárgykörben lett második helyezett, 1948-ban az epikus művek kategóriájában lett ezüstérmes. Senki más még csak duplázni sem tudott az irodalmárok között. Nagy nevű írók számára nehéz volt vonzóvá tenni a versenyeket. A NOB eleve kizárta a professzionális alkotóművészeket, és a feltételek szerint a pályaműnek valamilyen módon kapcsolódnia kellett a sporthoz. Az 1952-es helsinki olimpiai játékokon már nem rendeztek művészeti versenyeket, de a műalkotások ekkor utoljára egy kiállítás formájában még szerepet kaptak.

A nézőközönség sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadta a művészeti versenyeket, mint maguk a résztvevők, vagy azok, akiknek pályázniuk kellett volna. A feljegyzések szerint 1932-ben a Los Angeles-i Történelmi Múzeumben a kiállított alkotásokat mintegy 400 000 ember tekintette meg.

A hét olimpiai játékok alatt összesen négy irodalmi kategóriában (vegyes tárgykörű, drámai, epikus és lírai alkotások) tíz aranyérmet, tizenegy ezüstérmet és kilenc bronzérmet osztottak. A versenyeket összességében elég következetlenül és kaotikusan szervezték meg. Volt arra is példa, hogy csak ezüstérmet adtak át, aranyat nem (például 1928-ban a drámai műveknél), de előfordult, hogy a pályaművek miatt annyira kiábrándultak a bírák, hogy az adott kategóriában nem osztottak egyáltalán érmeket. (Az egykori olimpiai játékok művészeti versenyein résztvevő írók és költők becsületére szóljon, hogy az irodalom kategóriában ez utóbbi egyszer sem fordult elő.) Az 1928-as olimpiai játékokon az irodalmi műveket három kategóriába (drámai, uss lírai) sorolták, 1932-ben újra egyesítették, 1936-ban ismét kategóriákra bontották.

Az “irodalmi olimpiai aranyérmesek” között az egyetlen nő a finn Aale Tynni, aki 1948-ban a londoni olimpián kapott aranyat Laurel of Hellas c. költeményéért. A legidősebb aranyérmes “irodalmi olimpikonként” az olasz Giani Stuparich-ot jegyzik, aki szintén az 1948-as olimpiai játékokon La Grotta c. epikus művéért kapott aranyat, 57 éves korában. Legfiatalabbként az ugyancsak olasz Raniero Nicolai kapott aranyat, őt az 1920-as antwerpeni játékokon díjazták Canzoni Olimpioniche című alkotásáért, ekkor 27 éves volt.

Sem az arany-, de még az ezüst- és a bronzérmesek között se nagyon keresgélj olyant, akinek a műveitől itthon roskadozhatnak a polcok valamelyik könyvtárban vagy antikváriumban. Az az igazság, hogy ezek a tollforgatók nem igazán döngették a sikerlistákat. Az aranyérmesek közül a finn Urho Karhumäki (Berlin, 1936) A bajnok című műve, a lengyel Kazimierz Wierzyńskitől (Amszterdam, 1928) Chopin élete és a finn Aale Tynnitől (London, 1948) néhány vers jelent meg magyarul. A szintén lengyel Jan Parandowskitól (aki az 1936-os olimpián bronzérmes lett az epikus művek kategóriájában) az Olimpia tüze, a Pusztuló egek és egy antológiában megjelent elbeszélés olvasható magyar nyelven.

Forrás: Wikipédia, Slate Magazine, Smithsonian


Vidd hírét!
  •  
  •