Tom Clancy 2011-es, Egy mindenki ellen című könyve a szerző egy különálló regénye, bár a 736 oldal elolvasása után nem merem bizton azt állítani, hogy Clancynek nem voltak hosszú távú tervei Maxwell Moore-ral. Sajnos ezt már soha nem tudjuk meg, Clancy ugyanis 2013. október 1-jén 66 éves korában elhunyt. Az Egy mindenki ellen-ben újra lecsapnak a terroristák Amerikára, és gyakorlatilag megismétlődik 9/11. A könyvben leírtak egy részét nem árt komolyan venni; ne feledjük el, arról a szerzőről van szó, aki az 1994-es Elnöki játszma c. regényét azzal zárta le, hogy egy terrorista a Dulles repülőtérről felszállva belevezet egy Boeing 747-es repülőgépet a Capitoliumba.
Maxwell Moore-t azért küldik Pakisztánba, hogy elfogjon egy fontos célszemélyt, egy körözött terroristát, ám az akció csúfos véget ér, és a teljes CIA-csapat odavész egy robbantásos merényletben, csak egyedül Moore éli túl a támadást. Moore-t visszarendelik Washingtonba, és új feladatot adnak neki: a mexikói drogkartellek ellen indítanak offenzívát, Moore új csapatának pedig az a dolga, hogy a kartellek soraiba beépülve egymásnak ugrasszák őket. A feladat a mexikói korrupciót figyelembe véve nem éppen veszélytelen, s noha részben elérik a céljukat, arra csak későn jönnek rá, hogy mindeközben néhány muzulmán terrorista éppen az orruk előtt szökött át az Államokba az egyik kartell föld alatti járatán át. A szemtanúk vallomása és a bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutnak, hogy a terroristák fegyvereket is vittek magukkal, feltehetően vállról indítható föld-levegő rakétákat. Az utolsó kétszáz oldalon kezdetét veszi a versenyfutás az idővel.
Az Egy mindenki ellen tulajdonképpen kettő az egyben élményt nyújt. Nagyon intelligensen fonódik egybe két történet: az első az, amikor Moore pakisztáni területen a terroristára vadászik, ez viszonylag gyorsan lezárul, az akció sikertelen; a második az, amikor Moore amerikai üzletembernek adva ki magát Mexikóba utazik, és egy egész CIA-csapattal a háta mögött a kartellek felszámolásán dolgozik. Egyik társa a mexikói rendőrök közé épül be, a másik egy nemzeti park területén figyeli a kartell tevékenységét, stb. Eközben a muzulmán terroristák egy nagy szabású terven dolgoznak, és éppen a mexikói kartellek segítségével akarnak bejutni az Egyesült Államokba. Az olvasó ezt a szálat is figyelemmel követheti, de Moore és csapata kissé későn jön rá, hogy a mexikói hadművelettel tulajdonképpen ismét a látóterükbe került az, akire ő korábban Pakisztánban is vadászott.
Sajnos a 736 oldalas könyv szövege hagy némi kívánnivalót maga után, és itt én elsősorban a fordításra gondolok. Talány az is, hogy milyen szerepe volt a regény megírásában a borítón apró betűkkel szedett, társszerzőként feltüntetett Peter Telepnek. Egyes kritikusok úgy vélik, hogy a könyvet tulajdonképpen Peter Telep írta, és a rossz nyelvek szerint Clancy még csak el sem olvasta, pusztán a nevét adta hozzá, hogy a könyv biztos siker legyen. Többen ennek a számlájára írják a regény gyenge stílusát vagy a tárgyi tévedéseket, az olyan bakikat, amelyeket Clancynél korábban nem lehetett találni. Én úgy gondolom, hogy ezek a hibák tulajdonképpen egyáltalán nem rontják az összképet és nem vesznek el az olvasásélményből; ezek (fegyver kaliberére, katonai taktikára vonatkozó információk) szerintem csak olyanoknak szúrnak szemet, akik maguk is szakmabeliek. A stílusa? Hát tény, hogy nem lehet egy lapon emlegetni azokkal a regényekkel, amelyeket fénykorában írt (például a Vadászat a Vörös Októberre, a Vörös vihar vagy a Férfias játékok), de a cselekményt és a szerkezetet nagyon jól eltalálta.
A karakterek közül a főszereplőt ragadta meg a legjobban, az ő alakja hihető, szimpatikus. Maxwell Moore nem egy James Bond-típusú ügynök, bár John le Carré visszafogott kémjeitől is messze áll. Tettre kész, hajthatatlan, a feletteseinek engedelmeskedő, bátor, intelligens, a feladatra koncentráló, az elveiért kiálló férfiként ismerjük meg, a magánéletben azonban magányos, az ügynökök/kémek jellemző problémáival küszködik: párkapcsolata tulajdonképpen nincs, az élete e téren rendezetlen, a jövője bizonytalan, s a családalapításra a munkája miatt nem sok esélye van. A végén mégis felcsillan a remény, Moore egy a mexikói akció közben megismert lánnyal randizik. Van közös témájuk, talán mindketten leküzdhetnék a magányt is. Ki tudja, ha Clancynek hosszabb földi életet szánt volna az ég, talán Maxwell Moore is jobban a szívéhez nőtt volna, és egy újabb sorozat született volna a katonai thrillerek atyjának keze alatt.