Jeff Abbott: Végjáték

Írta : Jeff Abbott
Eredeti cím : The Last Minute
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Végjáték
Fordította : Kökény Pál
Kiadó : Jaffa Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 416
50
Vidd hírét!
  •  
  •  

Jeff Abbott a Sam Capra-sorozat második részében tovább űzi főhősét. Az egykori CIA-ügynök nyaktörő iramban, Jason Bourne-t megszégyenítő leleményességgel száguld végig 400 oldalnyi kalandon, és minden szituációban egy hangyányival okosabb, gyorsabb, erősebb, ügyesebb és életrevalóbb, mint az ellenfelei. Figyelem, nem árt a Végjáték előtt elolvasni a széria első részét is, és készüljünk fel arra, hogy a logika ezúttal más értelmezést kap.


Sam Caprának esélye sincs élvezni az apaságot: mielőtt egyáltalán a kezébe vehetné csecsemőkorú kisfiát, egy titokzatos szervezet, a Novem Soles tagjai elrabolják egy strasbourgi magánklinikáról, és a gyerekért cserébe azt kérik Samtől, hogy hajtson végre egy merényletet. Az események itt még szervesen kapcsolódnak az első regényhez, de ahogy előre haladunk, úgy körvonalazódik egyre inkább a sztori, és válik világossá, hogy a Végjáték önállóan is megállja a helyét. Néhány utalás az első regényre egészen a végéig megmarad, de a lényeget ki lehet következtetni.

Caprát egy nő, bizonyos Anna béreli fel a merényletre. Van egy másik titokzatos nő is, Mila, aki viszont Sam Capra főnökeként aposztrofálja magát, mindenképp a férfi segítségére van, és egymillió dolláros vérdíj van a fején. Három az igazság Texasban is (itt él Jeff Abbott), nem csak a magyaroknál: Caprának lesz egy társa a merénylethez, ő szintén a gyengébbik nemet képviseli, bár gyengének nem lehet nevezni. Tessék megkapaszkodni: Leonie-t szintén azzal tartja sakkban Anna, hogy elrabolja a gyerekét. Sam és Leonie tehát felkerekedik, és egy bizonyos Jack Ming nyomába ered, aki hacker létére egy kis piros notesszel képes zsarolni az Anna mögött álló Novem Solest, és arra készül, hogy jó pénzért eladja azt a CIA-nak. Kezdetét veszi az őrült hajsza. Sam (és Leonie) feladata, hogy megölje Minget. Kettejük közül Sam a humánusabb beállítottságú, ő inkább megrendezné Ming halálát, és magához kaparintaná a noteszt, mert biztos benne, hogy Ming meggyilkolása nem garancia arra, hogy visszakapja a fiát. Leonie ennyit nem filozofál, ő habozás nélkül lepuffantaná Minget, mielőtt az képes lesz a CIA-val lerendezni a csereberét. A Novem Solesnek égetően fontos, hogy a piros notesz ne kerüljön a CIA-hoz, de ha ennyi ármánykodástól és konspirációtól az olvasó még nem szédülne el, akkor Abbott csavar párat a történeten, így idővel kiderül, hogy a CIA-nál sem akarja mindenki a piros notesz tartalmát nagydobra verni, és megtudjuk, hogy miért tűztek vérdíjat Mila fejére.

Jeff Abbott regénye kellőképpen pörgős, izgalomban, feszült jelenetekben nincs hiány. A nyelvezete a műfaj íratlan szabályának megfelelően könnyed. A karakterek Sam Capra személyét kivéve elnagyoltak és nem feltétlenül hitelesek, kivételt talán Mila alakja jelent – szomorú története ellenére is üde színfoltja a regénynek az a negyven oldal, ahol az ő sztoriját mutatja be Abbott. Az egészet két szemszögből meséli el a szerző: az egyik egy kivülálló narrátor, itt egyes szám harmadik személyben ír Jeff Abbott; a másik maga Sam Capra, ezeket a fejezeteket egyes szám első személyben meséli el az egykori CIA-ügynök. Ez a fura váltakozás kicsit zavaró, de hozzá lehet szokni.

Az alapkoncepció viszont mindvégig hamisan cseng, és ez rányomja a bélyegét a karakterek többségére is. Számomra mindvégig homályos maradt a Novem Soles, mint titkos társaság. Kik ők? Mi a céljuk? Csak fedőneveket használnak, és ezek a fedőnevek elég beszédesek: Bankár, Tábornok, Diplomata, Futár, Történész… A jelek szerint csupa befolyásos ember, nagyon magas körökből; sötétített Lincoln Navigatorokkal érkeznek egy titkos gyűlésre – mindez úgy hangzik, mintha a Bilderberg-csoportot látnánk. De a Novem Soles tagjai a Jeff Abbott által sejteni engedett feltételezésekhez képest nagyon is valószerűtlenül viselkednek: tömeges bérgyilkosságra készülnek, folyton megölnének valakit, személyesen irányítanak egy emberkereskedő hálózatot, egyikük személyesen vesz részt nők prostituálásában, és ezek méltatlan, piti kis ügyek egy a világ sorsát befolyásolni képes csoporthoz. Ugyanígy hihetetlen az is, hogy a mindenhol jelenlévő, mindent látó, tudó és befolyásolni képes szervezet egy hacker meggyilkolását nem maga végzi, nem is profi bérgyilkosra bízza, hanem elrabol egy csecsemőt, és az apját zsarolással próbálja rávenni a merényletre. A dolgok a világban nem így működnek. Tudom, hogy a fikció világában minden lehetséges – egy másik regényfolyamban például van egy szemüveges fiú, aki még varázsolni is tud, de ott a regény minden sora erre a feltételezésre épül, és – Jeff Abbott-tal ellentétben – még csak meg sem próbálja elhitetni velünk, hogy mindez a jelenben és mi világunkban történik. Az is könnyen lehet, hogy én vagyok a naív, amikor nem hiszem el, hogy sötét és titkos társaságok tagjai ilyen szörnyűségekre képesek. De most olvasmányélményről beszélünk, és azt kell mondjam, hogy hasonló szituációkról, akciókról, hadműveletekről és bevetésekről például Frederick Forsyth vagy John le Carré sokkal hitelesebben tud írni.

Az ítélet egyszerű: ha az olvasó lenyeli az általam is felrótt hibákat, nem foglalkozik azzal, hogy a regényben vázolt sztori mennyire lehetséges, és élvezi az amúgy vászonra kívánkozó, a maga módján szórakoztató történetet, akkor Abbott regénye elmegy – vagy elvárásai vannak a regénnyel szemben, komolyan veszi Jeff Abbottot, és feltehetően csalódni fog. A könyv olvasása alatt többször is megpróbáltam az előbbi csoporthoz szegődni, de nekem nem ment.


Vidd hírét!
  •  
  •