Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Írta : Vida Gábor
Eredeti cím : Ahol az ő lelke
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Ahol az ő lelke
Kiadó : Magvető Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 309
95
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A legnagyobb erő, ami ezt a könyvet összetartja és előre löki, az egyféle változata az ezerszer megfogalmazott jellegzetes Erdély-otthon érzésnek. A szerző olyan – szimbólumként is értelmezendő – motívumokat vonultat fel, mint Mátyás kolozsvári szobra, az amerikázó szegényember vagy a háború.


A bemutatott világ valahogy két részre esik, egyetlen magánéleti tragédia dátuma húzza meg a vonalat a múlt és a jelen között, az 1900. esztendőben az a pillanat, amikor Werner Sándor „kvietált honvédhadnagy” egy párbaj eredményeképpen átengedi a szeretett nőt egy német bárónak, ő maga pedig az általa ismert legeldugottabb helyre vonul vissza felnevelni közös gyermeküket: Erdély keleti csücskébe, oláh pásztorok és medvék közé. A magánéleti törésre persze világtörés felel: nemsokára kitör az első majd a második világháború, örökre megváltoztatva ember és ember, ember és hely, ember és történés viszonyát, és a lemondás/elvonulás keserű gesztusát a nemzet szintjén ismételve meg. Ezt a kettősséget, az azelőtt és azután örökkévaló egyidejűségét képviseli a könyv minden szinten. Kezdve a borítón, (valamelyik ma is álló régi vár falának részlete), folytatva a témán (túlélni, és lehetőleg boldog lenni, vagy csak elboldogulni a változó és egyre értelmetlenebb valóságban) és a nyelvezeten (amiben egyszerre van jelen a kódexek barokosan bonyolult megfogalmazása, Mikes szemléletessége, Tamási közvetlensége, Nyirő tisztes vasárnapi ünnepélyessége és valamiféle fura maiság, ami leginkább a fel-felbukkanó töredezettségben, nyegleségben érhető tetten).

Nyilvánvaló tehát múlt és jelen egymásmellettisége, vagy inkább egymásra csúsztatása a képek, a nyelvezet és a szereplők szintjén egyaránt. Régi és új, vagy inkább archaikus ( = kerek, igazságos és törvényszerű) és modern ( = töredezett és esetleges) keveredik itt, tükrözve az életérzést, amit minden erdélyi magyar magában hordoz, keresve az értelmet az értelmetlenben, az otthont a szétdarabolt anyaföldön, az emberséget a mindent elnyelő nagyvilágban.

Így aztán Vida könyve megidézi nagy mesélő elődeinek munkáit, amennyiben azt vizsgálja, hogyan lehet „otthon lenni valahol”, az otthon több lehetséges értelmezését nyújtva. A szereplők síkján otthonná válik a munka, amiből fenntartják magukat, a hely, ahol élnek, a személy, akit szeretnek, de a megváltozott körülmények között mindezek bizonytalanságban hagyják az embert. Az igazi megoldást a cím nyújtja: ahol az ő lelke, ott az otthona, így aztán a főszereplő Werner Lukács is a könyv utolsó lapjain hazaindul. A világ bármely tája  biztonságosabban elrejtené, nagyobb örömökkel ringatná, emberségesebb szóval símogatná. De meghalni csak ott lehet, ahol az ember lelke van, így hát mindenki haza igyekszik. „Talán a vonat tudja, hogy merre van a hazafelé, amikor az ember már nem; tudják a kerekek, a sínek, a talpfák és a föld; tudja a hajó, a tenger és a vihar; tudja a ló meg a kutya” – szólal meg mitológiateremtő konoksággal a szerző. És meghalni sem olyan könnyű: előtte még végig kell járni az utakat, megtapasztalni a tapasztalatokat, komolyan venni életünk apró szertartásait, értelmet kell keresni a létezésnek – jó esetben egy baráttal.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •