Az angol írónő, Saskia Sarginson első regényében egy ikerpár életébe kalauzol, fokozatosan göngyölítve fel a cselekmény fonalát, de számomra meglepő módon a végkifejletet az olvasóra bízza. A szerző lassan, nagyon lassan vezeti fel a cselekményt, egy magával ragadó érzelmi utazásban van részünk az ikerpár, Isolte és Viola gyermekkorától egészen a felnőtté válásukig.
Isolte és Viola Love ikrek. Gyermekkorukban elválaszthatatlanok voltak, mindig mindent együtt csináltak, egyformán gondolkodtak, ugyanarra vágytak. Erre a szimbiózisra már a regény első sorában ráérzünk, amikor Viola, aki által az írónő a múltba vezeti az olvasót, így vall: „Nem voltunk mindig ikrek. Volt idő, amikor egyszerűen egyek voltunk.” (7. o). A gyermekkori idillt azonban egy tragédia árnyékolja be, ami mindkettejük életét megváltoztatja, külön utakra sodorja őket, de valójában ezek az ösvények mindig keresztezik egymást, rádöbbentve a lányokat, hogy egymás és a régmúlt eseményeinek tisztázása nélkül soha nem tehetik túl magukat a történteken. Isolte látszólag kiheverte a múltat, jó állása van, egy londoni divatlap sikeres munkatársa, lakása és egy jóképű, jó családból származó barátja van. Viola élete viszont teljesen ellenkezőleg alakul, magába zárkózik, depresszióba, majd kóros soványságba, anorexiába zuhan.
Minden akkor kezdődik, amikor Rose a lányaival a walesi kommunából a suffolki erdőbe költözik egy boldogabb élet reményében. A hetvenes évek Angliájában járunk, amikor a hippi mozgalom világszerte hódít. Rose mindig azt mondogatta, hogy az életben semmi nem számít a szereteten kívül, ők hárman tökéletesen kiegészítik egymást, nincs szükségük szabályokra, nincs szükségük korlátokra, és társadalmi szerepeiket elhagyva, nomád életmódjukkal a társadalmi változás iránti vágyat fejezik ki.
A kislányok nagyon élvezték ezt az életstílust, egész nap az erdőt rótták, és hamar barátokra leltek egy másik ikerpárban, az igen rossz hírű családból származó John és Michael Catchpole-ban. A gyerekek „tökéletes élete” azonban lassan rémálommá változik, a boldog gyermekkor hamar véget ér, és helyette fokozatosan visszatér a bűntudat, a vád, a keserűség, a menekülés, a múlt rémisztő titkai, és mind azzal fenyegetnek, hogy ellehetetlenítik mindannyiuk életét.
A történetet két szerelmi szál is átszövi. Az egyik valóságos érzelmekre alapszik, Isolte és Ben, a jóvágású fotós kapcsolatára, míg a másik az első, gyermekkori, beteljesületlen szerelem bizonyítéka, melyből Viola és John is éveken át táplálkozik.
A regény felépítése, hangulata, a szereplők megszólaltatása, azok visszaemlékezései már az első oldaltól sejtetik, hogy ez nem egy romantikus lányregény, hanem itt baljós dolgok fognak történni, sötét titkok kerülnek majd felszínre, mely a két lány elhidegülését is okozza. Ezt csak fokozza a tájleírás. A vidéki Anglia, a suffolki táj leírásakor az olvasó szinte érzi a talpa alatt a sötét erdőt, a vad tenger kavicsos partját, hallhatja az állatok neszét, láthatja lelki szemei előtt a régi, romos tornyot, azokat a helyeket, ahol az ikrek mindennapjaikat töltötték. Az írói fantázia és az emlékek keveredésének terméke ez a tájleírás, és ez persze nem véletlen, hiszen az írónő ugyanezen a vidéken töltötte gyermekkorát.
Az ikrek megrázó története nagyon jól példázza, hogy a gyermekkor sérelmei milyen mély nyomot hagynak és mennyire kihatnak a felnőttkorra is. Ugyanakkor a személyiségfejlődés tökéletes példája is, az hogy két egyenlő eséllyel induló egyén mennyire külön utakra térhet. Isolte mindvégig a túlélésre törekszik, felejteni próbál, túllépni a múlton. Barátokat szerez, jól tanul, egyetemet végez, beilleszkedik a társadalomba. Látszólag teljesen normális életet él. Látszólag…mert valójában éjszakánként rémálmok gyötrik. Viola megtörik. Nem vágyik társaságra, nem bízik már a nővérében, nem hisz senkinek, a suffolki események miatt elárulva érzi magát, megszakadt valami az ikrek között, amit ők mindig is széttéphetetlennek hittek.
Pedig ha mindketten tudták volna, hogy ez csak egy szörnyű félreértés eredménye, talán ha Viola az első perctől elmeséli Isoltenak, hogy mit érez John iránt, talán ha John megmagyarázza Violának, hogy a csók csak tévedés volt… de senki nem magyarázkodott a másiknak. Így talán a makacsság vagy egész egyszerűen a sors iróniája miatt éveknek kellett eltelni, hosszú, fájdalmas, emlékekkel teli éveknek, mire mindenki magára és a másikra találhat.
Érzésem szerint a történet elég lassan bontakozik ki, a regény elején inkább a leíró részek dominálnak, kevesebb a cselekmény. Vártam a sztorit: mikor következik már be az a szörnyűség, amit az első perctől kezdve sejteni lehet. Aztán rájöttem, hogy jobb is, hogy ez nem egy hagyományos krimi, és miért is kellene rögtön az első fejezetekben fényt deríteni az amúgy is a levegőben levő tragédiára.
Mindenkinek ajánlom a regényt, hiszen elgondolkodtató, és mély értelmet rejt a mondanivaló. Mert ez a könyv a lélekről szól, az emberi kapcsolatokról, arról, amitől ember az ember, a testvéri, szerelmi, baráti kötelékekről, melyek, ha valódiak, akkor széttéphetetlenek, és ha mégis megszakadnának, akkor pedig teljes szívből fájnak.