Anna Arutunyan: A Putyin-varázs

Írta : Anna Arutunyan
Eredeti cím : The Putin Mistique. Feudalism, Corruption and God in the Patrimonial State
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : A Putyin-varázs. Isten, hatalom, korrupció Oroszországban
Fordította : Vígh Zoltán
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 507
95
Vidd hírét!
 
 

Hidegvérű autokrata, aki kíméletlenül leszámol vélt és valós politikai ellenségeivel? Gazdasági reformer, aki megpróbálja kivezetni népét a kommunista örökség béklyójából, és megadni számukra a soha nem tapasztalt szabadságot? Korrupt báb, akit az oligarchák és a titkosszolgálati vezetők választottak ki és emeltek fel, hogy kényük-kedvük szerint irányíthassák? Sármos férfiú, akiért a szebbik nem tagjainak a szíve dobog országszerte? Karizmatikus döntőbíró, aki személyesen oldja meg oroszok százezreinek mindennapi problémáit? Jelentéktelen, szürke figura, aki a hatalomba menekül saját frusztrációi elől? A birodalom cárja, akinek hatalmát istentől eredőnek tartják? Egyik sem teljesen, és többé-kevésbé mindegyik. Ezek együttese – nyilván a teljesség igénye nélkül – a világ egyik vezető nagyhatalmának első embere, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin. Az államférfi, akiről egyre több szó esik a napjainkban zajló ukrajnai válság kapcsán, és akinek „működését” egyre többen szeretnék megérteni.

Erre vállalkozik Anna Arutunyan is 2013-ban megjelent könyvében, amely magyarul az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg A Putyin-varázs. Isten, hatalom, korrupció Oroszországban címmel. Az amerikai-orosz újságírónő – aki a könyvben egy adott ponton ellenzékiként határozza meg magát – a The Moscow News című újság munkatársaként több mint tíz éven keresztül tudósított az orosz politikai eseményekről, 2009-ben The Media in Russia (National Media) címmel könyvet írt az oroszországi médiáról, valamint társszerzője az Egyesült Államokban élő neves orosz szociológus, történész és politológus, Vlagyimir Sljapentoh Freedom, Repression, and Private Property című, 2013-ban megjelent könyvének.

Mindenek előtt érdemes leszögezni, hogy Arutunyan könyve nem feltétlenül Putyinról szól, nem Putyin-életrajz. És ez egyáltalán nem gond. Utóbbiból született már néhány az elmúlt egy-másfél évtizedben, többet közülük magyar nyelvre is lefordítottak. Arutunyan valami mást kínál az olvasóknak: annak az Oroszországnak a működését szeretné feltárni, amely ismerete nélkül nem érthető meg maga Vlagyimir Putyin sem. Mert száraz vagy akár bulvárszerűen tarka életrajzot lehet írni az orosz elnökről, de ha emögött nincsenek ott a válaszok a miértekre, ha nem sikerül megérteni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a társadalom apró fogaskerekei, és ezeknek milyen szerepe lehet a legfőbb vezető kiválasztásában és megítélésében, akkor Putyin továbbra is elvész egy távoli, misztikus homályban, mint ma a legtöbb külföldi – és talán nem túlzás azt sem kijelenteni, hogy számos orosz – számára.

Arutunyan a könyvet elsősorban általa készített interjúra és újságcikkre – másodsorban mások által készített interjúkra és újságcikkekre –, illetve hivatalos és nyilvánosan is elérhető dokumentumra alapozva írta meg. Bejárta az ország majd minden szegletét, és elbeszélgetett az emberekkel. Amint arról a könyv közel 30 oldalnyi jegyzetanyaga is tanúskodik, az interjúalanyok között az egyszerű emberektől az államapparátus legalsóbb szintű tagjain vagy a Kreml magas rangú tisztviselőin keresztül az oligarchákig sok mindenkit megtalálunk (néhányukat névtelenül vagy megváltoztatott névvel). Az interjúkból kikerekedő történetek köré a szerző fejezetrészeket vagy egész fejezeteket épít. Gyanús vállalati privatizációk vagy éppen magas szintű korrupciós ügyek, kisvárosi tüntetések vagy éppen a Pussy Riot punkzenekar Megváltó Krisztus-székesegyházban szervezett, botrányosnak ítélt villámcsődülete, egy-egy oligarcha vagy magas rangú politikus személyes ügye, esetleg egy választási nap hihetetlennek tűnő eseményei egy kisvárosi választási körzetben – ezekről és hasonlókról szólnak a történetek, nagyon közvetlen, olvasmányos stílusban elmesélve. A cél viszont nem maga a történetmesélés, hanem ennél több: a szerző ezeken keresztül szeretné megértetni az orosz társadalom működésének legapróbb mechanizmusait, megismertetni az orosz lélek legfinomabb rezdüléseit.

Érdekes a könyv felépítése: a négy rész mintegy koncentrikus körökként övezik egymást, a címek pedig – a szerző szerint – XVI. századi szóhasználatot idéznek, utalva a könyvben szereplő patrimoniális párhuzamokra. Az első részben az egyszerű emberek, az ún. alattvalók kapják a fő hangsúlyt – ez a külső kör. Ők azok, akik a rendszer működésének jellegzetességei miatt a helyi szintű problémáik megoldását is az uralkodótól várják, hiszen számukra ő az egyedüli, aki – még ha csak néhány megnyugtató szóval is – képes enyhíteni a felgyűlt feszültséget és gyógyírt szolgálni a kisember mindennapi fájdalmaira. A második részben a hatalom és rendvédelmi szervek (hadsereg, FSZB, rendőrség), az ún. opricsnyikok világa tárul elénk, akiknek szerepe a törvényes eszközök hiányából fakadóan sokkal hangsúlyosabb, mint egy normális államban. Ők azok, akik ténykedésükkel fenntartják az egyensúlyt az államban, aminek viszont szerves részévé tették a mindent átszövő korrupciót, a legalsóbb szintektől a legmagasabbakig. A harmadik részben az elnök közvetlen környezetében levő gazdasági és politikai szereplők – a bojárok – közé férkőzhetünk be, szembesülve azzal, hogy írott szabályok hiányában mennyire a szerencsén vagy esetleg az uralkodó jóindulatán múlik az, hogy ki képes fennmaradni, és ki kerül nagyon könnyen a kegyvesztettek süllyesztőjébe. A negyedik részben – az egymást körülölelő körök közül a legbelsőben – az uralkodóra kerül a hangsúly. A körülötte kialakult személyi kultusz számos megnyilvánulásán, a már-már szektaként működő, felülről létrehozott és vezérelt, ifjúsági mozgalom, a Nasi ténykedésein, az egyház és állam viszonyán keresztül jutunk el magához az emberhez, akinek a szerző alig tizenegynéhány oldalt szentel, megpróbálva lecsupaszítani, mindenféle előítélettől, demonizálási és istenítési kísérlettől megszabadítani, a maga puszta valójában megérteni. Ahogy ő fogalmaz: „Tanulmányozzuk inkább úgy, mint egy állatot (ez nem minősítés!) saját természetes élőhelyén, és tetteit értékeljük környezete, illetve előélete perspektívájából.” Ebben a részben – miután már több száz oldalon keresztül kísérletet tettünk a rendszer és a társadalom működésének megértésére – lehull a lepel, és felvillan mögötte az egyszerű halandó, akit viszont a körülmények és saját kiváló alkalmazkodóképessége „egész Oroszország cárjává és egyeduralkodójává” tettek. Az ember, aki küldetés nélkül és a nagy elődeitől – Rettegett Ivántól, Nagy Pétertől vagy éppen Joszif Sztálintól – eltérően, a szükséges karizma és a legális-racionális állammal szembeni valódi felelősségérzet hiányában legitimitását abból a forrásból kezdte eredeztetni, amely intézményként talán az egyedüli Oroszországban, ami élvezi az emberek bizalmát: az egyházból. És itt kerülnek helyükre a dolgok: az orosz történelmen végighúzódó cezaropapizmus az, ami Putyin hatalmát is képes fenntartani. Ezért vergődik Oroszország még mindig a totalitarizmus és demokrácia határsávjában, és ezért nem lesz elég a megváltoztatásához Putyin eltávolítása. Itt magát a népet kellene megváltoztatni.

Arutunyan könyvének a főszereplője tehát nem is annyira Vlagyimir Putyin, mint az orosz nép. Az a tömeg és a fölötte uralkodó szűk réteg, akik nélkül Oroszország nem lehetne az ami, akik nem képesek levetkőzni évszázados beidegződéseiket, amelyek rányomták bélyegüket nemcsak a középkori orosz birodalomra, hanem a Szovjetunióra és az annak bukását követő orosz államra is. Visszatérő motívum a könyvben a Putyin-rezsim összehasonlítása Rettegett Iván cár uralkodásának időszakával. A szerző ezzel is azt szeretné bizonyítani, hogy az orosz társadalmat átható beidegződések korántsem új keletűek, és bizonyos dolgok még ma is ugyanúgy működnek Oroszországban, mint a XVI. században.  Nem Putyin találmánya tehát a rendszer, hanem sokkal inkább fordítva, még akkor is, hogyha az ő szerepe megkérdőjelezhetetlen az ország jelenlegi arculatának kialakításában. Utóbbihoz viszont kellett az a tömeg, amely az uralkodótól várja a legapróbb problémáinak elrendezését, benne látja a törvény élő megtestesülését, sőt esetenként istenként képes tisztelni. Putyin nem alakította, hanem meglovagolta a patrimoniális-irracionális és a legális-racionális állam egymásnak feszülését, és érdemei abban rejlenek, hogy képes volt a maga és szűk környezete számára az elérhető maximumot kihozni belőle. Az, hogy hatalma sok helyen recseg-ropog – főként az orosz ellenzéki értelmiségiek fellépéseinek köszönhetően –, még korántsem végzetes. Amikor viszont a nép együttes elégedetlensége fog léket verni az általa kormányzott hajón, akkor az óhatatlanul el fog süllyedni.

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin

A Putyin-varázst mindenképpen ajánlani tudom, főként azoknak, akik érdeklődnek napjaink politikai-társadalmi viszonyai iránt, megpróbálják megérteni a Bizánc és a Nyugat egymásnak feszülése által alakított kontinensnyi ország működését, de nem feltétlenül ismerősek számukra az orosz politikai-gazdasági élet mechanizmusai és szereplői. Utóbbiak közé tartozom én is: a mindennapi, sajtóból – esetleg a történelemkönyvekből – szerzett információkon túl Oroszország mindig is egy ismeretlen, ugyanakkor a sajátos misztikumából fakadóan kíváncsiságomat állandóan foglalkoztató szeglete a világnak. A közel 500 oldalnyi, jól strukturált, olvasmányos stílusban megírt, ugyanakkor több helyen is nagyon tömény, sok információt és nevet tartalmazó könyv kellően nagyszámú újdonsággal szolgál ahhoz, hogy az olvasó elmondhassa: mindenképpen sikerült legalább egy lépéssel közelebb kerülni ahhoz az emberhez és főként ahhoz az országhoz, amely megértésének a vágya közülünk sokakban ott motoszkál.

A könyvet olvasva érdekes volt azzal szembesülni, hogy a rendszert működtető mechanizmusok egy része mégsem volt teljesen ismeretlen: több olyan jellegzetesség köszönt vissza, amit Dmitry Glukhovsky Orosz népellenes mesék című könyvében a fantasztikumban rejlő lehetőségeket kiaknázva társított a szovjet éra utáni orosz társadalomhoz. Csakhogy míg Glukhovsky szórakoztatóan szókimondó, Artunyan célja – a könyve műfajából adódó sajátosságok miatt is – a hasonlóképpen szókimondó, sőt néhol provokatív kijelentéseivel nem feltétlenül a szórakoztatás. Lehetne, de nem érdemes azzal foglalkozni, hogy Arutunyan milyen meggyőződéstől vezérelve próbálja lerántani a leplet Putyinról és az ő Oroszországáról, mennyire őszinte és hihető az az ellenzékiség, amelynek jegyében megírta ezt a könyvet. Azt szinte mindvégig érezni – de ezt maga a szerző is elismeri –, hogy van egyfajta paradoxon saját szerepét és az elnökkel szembeni magatartását illetően, de szerintem ez semmit nem von le munkája hitelességéből.


Vidd hírét!