„Ez a könyv azért született, hogy lerombolja a Vlagyimir Putyinról szóló legmegrögzöttebb és legkárosabb mítoszokat. És leplezetlenül bemutassa Vlagyimir Vlagyimirovicsot olyannak, amilyen: hús-vér, porból – még ha tizennégy évnyi óriási hatalommal a háta mögött finomra őrölt porból is – vétetett embernek.” – írja a szerző Putyin. Az ember, aki nem létezett című könyv előszavában. (A könyv magyarul az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.) A szerző – nem kis szerénytelenséggel és magabiztossággal – jelenti ki a Putyinról szóló eddigi könyvek és cikkek kapcsán: az a legnagyobb gond velük, hogy hamis tételekből és előfeltevésekből indulnak ki, befolyásolja őket a szerzőjük eredendő ideológiai elkötelezettsége. Emiatt nincs igazuk sem a Putyint istenítő talpnyalóknak, sem a gyűlölködő kritikusoknak.
Az 1971-ben Moszkvában született Sztanyiszlav Belkovszkij hazája egyik legismertebb politikai elemzője. Több magasrangú politikusnak is volt tanácsadója, a Nemzeti Stratégiai Intézet nevű civil szervezet, valamint a Politech nevű kommunikációs vállalat igazgatója és alapítója. A 2013-ban elhunyt oligarcha, Borisz Berezovszkij unokaöccse. Nemcsak emiatt, hanem szakmai tevékenységéből fakadóan is független vagy ellenzéki politikai szakértőként tartják számon – habár könyvében ő maga rántja le a leplet az orosz ellenzékről, így ennek tükrében talán nem a legszerencsésebb ez a címke –, aki többször is foglalkozott Putyin vagyonosodási ügyeivel. Ugyanakkor viszont ő és intézete áll azon jelentések mögött, amelyeknek nagy szerepük volt 2003-ban a Putyin nagy ellenfeleként számon tartott Mihai Hodorkovszkij letartóztatásában és bebörtönzésében. Megítélése tehát korántsem egyértelmű, az azonban kétségtelen, hogy napjaink egyik legeredetibb gondolkodású orosz politológusának számít.
Belkovszkij könyve nem feltétlenül egy klasszikus értelemben vett Putyin-életrajz, jóllehet az orosz elnök legfontosabb életeseményeinek alakulását többé-kevésbé kronológiai sorrendben követi. Ahogy maga a szerző is megfogalmazta, a célja a mítoszrombolás; mítoszok, amelyek nemcsak Putyint, a politikust, hanem Putyint, a magánembert is övezik. A bevezetőben megfogalmaz tizennyolc állítást Putyin múltjával, személyiségével és politikai szerepével kapcsolatosan – mindezt azzal a céllal, hogy a könyv huszonkét fejezetében bizonyítékokat szolgáltasson ezekre. A fejezetek általában egy-egy külön téma köré épülnek fel, amelyekről a szerző általában ismerteti a közvéleményben elterjedt általános, általa nem egyszer tévesnek vélt álláspontokat, majd megfogalmazza saját állásfoglalását, és hol bennfentesként – mint aki az események részeseként közvetlenül jutott egy-egy információ birtokába –, hol pedig intuíciójára hagyatkozva levonja a következtetéseit.
Az olvasó előtt tehát egyaránt feltárulnak Putyin magánéletének és politikai karrierjének kulisszatitkai. Előbbi kapcsán olyan témákat érint a szerző, mint a Putyin gyerekkora körüli ködösítés, a hiányzó apakép és ennek későbbi következményei az elnök életében és karrierjében, Putyin és felesége közötti viszony néhány igencsak kényes részlete, illetve a neves tornászlánnyal, Alina Kabajevával folytatott (ál)viszonya, az elnök szexuális élete (és feltételezett látens homoszexualitása) vagy éppen az egészsége körüli találgatások. Putyin, a politikus vonatkozásában mindenekelőtt a KGB-s múltja körül kialakult mítoszokat igyekszik lerombolni, majd annak körülményeit járja körül, hogy milyen szerepet játszott a Jelcin-család Vlagyimir Vlagyimirovics hatalomra jutásában. Egy-egy egész fejezetet szentel Putyin és Abramovics, valamint Putyin és Hodorkovszkij viszonyának. Szolgáltat néhány érdekes adalékot Csecsenföld és Oroszország – illetve Putyin – kapcsolatához, valamint felvilágosítja az olvasót a mostani csecsen elnök Ramzan Kadirov szerepéről is. Jut egy fejezet az orosz politikai ellenzéknek is, amelynek többsége a szerző szerint a Kreml „terméke”. Szintén egy egész fejezetben cáfol meg négy Putyinnal szemben megfogalmazott vádat: „militokrácia” kiépítése, politikai gyilkosságokkal való kapcsolat, az oroszországi korrupciós rendszer – vagy ahogy ő fogalmaz, a KJO Ökonómia: kenőpénz, jutalék, osztalék – kiépítésében játszott szerep, valamint az újszovjet birodalom kiépítésére való törekvés. Putyinnak az elnöki tisztségbe való 2012-es visszatérése kapcsán párhuzamot von a második vagy kései Putyin-korszak és Gorbacsov peresztrojkája között. A zárófejezetben arra vonatkozóan fejti ki véleményét, hogy miért, hogyan és mikor fog bekövetkezni az általa „putyinómiának” nevezett rendszer csődje. A fenti, korántsem teljes felsorolás is jelzi, hogy Belkovszkij kevesebb mint 400 oldalban nagyon sok olyan kérdést feszeget, ami Putyin kapcsán nemcsak az orosz, hanem a nyugati közvéleményt is foglalkoztatja.
Belkovszkij könyve „ütős”, és különösen azok számára lehet érdekes, akik érdeklődnek ugyan az oroszországi politikai-társadalmi viszonyok iránt, de kevés ismerettel rendelkeznek erről a témáról. Ugynakkor pont itt van a legnagyobb gond is a könyvvel: azok, akik nem kellőképpen jártasak a témában, a szerző Putyinnal kapcsolatos állításainak, cáfolatainak többségét csak nagy mennyiségű tájékozódás után – vagy még úgy sem – képesek ellenőrizni. Gyakorlatilag az olvasó vagy elhiszi, hogy a szerző jól tájékozott és belelát a dolgok mélyére, vagy állandóan kételyek fogalmazódnak meg benne egy-egy merészebb, provokatívabb állítás kapcsán. Talán pont emiatt egyáltalán nem lett volna haszontalan egy-egy információval, állítással kapcsolatosan jegyzetanyaggal ellátni a könyvet, ami az olvasókat a további tájékozódásban segítette volna. (Még akkor is, hogyha az olvasók többségét annyira azért nyilván nem érdekli a téma, hogy a jegyzetben megjelölt forrásokat ellenőrizze, elmerüljön azok részleteiben.) Szintén segített volna egy névmutató a könyv végén, amiben nemcsak a nagyszámú orosz politikai és gazdasági személyiség könyvben való előfordulási helyére lettek volna utalások, hanem mondjuk egy félmondatban az illetőre vonatkozó legfontosabb információk is szerepeltek volna. Mert így, az akárhányadik történet után, amit a szerző egyik-másik téma kapcsán elmesélt, elég nehéz volt eligazodni a nem egyszer már hasonló hangzású személynevek és vállalatnevek útvesztőjében. Különösen nagy odafigyelést igényel(he)t ez a külföldi, nem orosz olvasók részéről, akik nem feltétlenül a napi sajtóval szívják magukba ezeket az információkat, és aki számára a legtöbbször semmit sem mond egy politikus vagy oligarcha neve.
Hiteles, botrányos, szókimondó – áll Belkovszkij Putyin-könyvének borítóján. A végével kezdve: a szerző valóban nem kíméli az orosz elnököt, és mindenféle finomkodás nélkül, jó adag iróniával elmondja véleményét róla. Az így kirajzolódó Putyin-kép valóban nem a legelőnyösebb, amit az orosz elnökről eddig „megrajzoltak.” Hogy mennyire botrányos a könyv? Ez már nézőpont kérdése. Nem tagadom, hogy vannak merész kijelentései a szerzőnek, de azt kétlem – igaz, anélkül, hogy egyetlen eddigi írását is olvastam volna –, hogy sok olyan újdonságot megfogalmazott volna, amit már korábban ő vagy valaki más nem dobott be a köztudatba, és a könyv megjelenésekor sokkhatásszerűen kavarta volna fel az orosz politika állóvizét. Ami pedig a hitelességet illeti: nekem igazából ezzel van a legnagyobb gondom. Nem állítom, hogy légből kapott információk alapján született volna a könyv, de többször is volt határozottan az az érzésem, hogy Belkovszkij ködösít, és azt várja az olvasótól, hogy mindenféle bizonyíték alapján elfogadja az ő véleményét az egyedül érvényesnek. Ehhez azonban néhol túlságosan is lekezelő a stílusa, hiányzik az olvasóval szembeni alázat. Egy-egy témában túlságosan is meg akarja mondani a tutit, olyannyira, hogy már-már bulvárszerűvé válik az egész.
Éppen a fenti kifogásaim miatt nem tudom megállni, hogy Belkovszkij Putyin-könyve kapcsán ne tegyek egy rövid összehasonlítást egy általam nemrég olvasott másik könyvvel, Anna Arutunyan A Putyin-varázs című művével. A két könyv nem csak abban különbözik, hogy teljesen más a felépítésük és teljesen más irányból közelítenek az orosz elnök megértéséhez, hanem egy másik lényeges ponton is: határozottan az volt az érzésem, hogy Arutunyan könyve mögött jóval több munka van, mint Belkovszkij könyve mögött. Utóbbi mintha csak a kisujjából rázta volna ki a dolgokat. Persze lehet érvelni, hogy ő aktív résztvevője az orosz politikai-társalmi életnek, és nagyon sok esetben belülről lát olyan dolgokat amiket egy Arutunyan-szerű újságíró talán nem, és azt is fel lehet hozni, hogy nem feltétlenül lesz hitelesebb az, aki hivatkozásokkal próbálja alátámasztani állításait, de nem is ebben látom a lényegi különbséget. Hanem abban, ahogy a két szerző közelített ehhez a feladathoz, a hozzáállásukban. És ezen a téren egyértelműen Arutunyan volt a szimpatikusabb számomra.