„Hitler Harmadik Birodalmában egy Gestapo-ügynök jutott minden kétezer lakosra, Sztálin Szovjetuniójában egy KGB-ügynök minden ötezer-nyolcszázharminc lakosra. Az NDK-ban egy Stasi-tiszt vagy -besúgó jutott minden hatvanhárom lakosra. Az alkalmi besúgókat is beleszámítva ez az arány annyira magas, hogy egy besúgó jut minden hat és feledik állampolgárra.” – derül ki a könyv fülszövegéből, amely egyből megragadja érdeklődésemet. (Egykori) kommunista ország szülöttjeként jobban felvillanyoz a téma, mint egy átlagos olvasót, hisz a mai napig élnek bennem a régi rendszerrel kapcsolatos emlékek. Csupán néhány esztendőt töltöttem kommunista környezetben, ám ez elegendő volt ahhoz, hogy egy bizonyos hangulat eluralkodjon rajtam, ha a témával találkozom. Legyen az könyv vagy bármilyen audiovizuális anyag, mintha időutazáson vennék részt, amelyben újabb izgalmas titkok derülnek ki. Erre az időutazásra fizettem be Anna Funder Stasiország című könyvének elolvasásával is, amelynek végén maradandó élménnyel gazdagodtam.
Anna Funder 1966-ban látta meg a napvilágot Ausztráliában. Már fiatalon, az 1980-as években járt Kelet-Németországban, egy évtizedre rá a Berlini Szabadegyetemen tanult, majd egy német tévéállomásnál dolgozott, amelynek az volt a feladata, hogy tájékoztassa a világot arról, mit tesz Németország az egyesülés után az Ossikért. Az ausztrál írónőt ekkor kezdte érdekelni a német titkosrendőrség és a németség viszonya. Úgy döntött, apróhirdetéseket ad fel, hogy megtalálja a hajdani besúgókat és áldozataikat. Így született meg 2003-ban Stasiország című riportregénye, melyben az NDK kíméletlen rendszerének üldözői és üldözöttei szólalnak meg. A Stasi által okozott traumák még ma is felsejlenek, az emberek emlékezetében ott motoszkál a félelem, a kiszolgáltatottság. Kívülállóként elképzelni is nehéz, milyen lelki traumák érték azokat az embereket, akik 1961 és 1989 között a fal mögött voltak kénytelenek élni, mit is jelenthetett számukra a szabadság fogalma.
A kötet történetét emberi tragédiák adják: a rendszer kíméletlenül megtorolta a lázadókat, nem tűrt semmiféle ellenállást. Miriam is ennek esett áldozatául, amikor 17 évesen letartóztatták néhány rezsimellenes szórólap készítése és terjesztése miatt. Ezután szökést kísérelt meg a falon keresztül, sikertelenül. Börtönbe került, szabadulása után ismerkedett meg későbbi férjével, Charlie-val. Közösen is próbálkoztak a szökéssel, ám eredménytelenül. Charlie-t bebörtönözték, ahol rejtélyes körülmények között lelte halálát. Azóta se tudni, mi történt vele pontosan.
A cselekmény két síkon halad előre: egyrészt az írónő tevékenységéről, hétköznapjairól szerzünk tudomást, másrészt pedig a riportalanyok visszaemlékezései tárulnak elénk. A két dimenziót Funder remekül ötvözi, a történet érdekes, olvasmányos.
Julia története is a véletlen folytán juthatott el az írónőhöz: főbérlőként kerültek kapcsolatba egymással, és az estékbe nyúló beszélgetésekből derült ki lehangoló sztorija. Fiatalon szerelmes lett egy olasz férfiba, ám a Stasi minden lépésüket figyelte, folyton zaklatták. A lány kénytelen volt szakítani a férfival. A titkosrendőrség azt is meggátolta, hogy a fiatal lány karriert építsen magának, élete értelmetlenné vált. Juliának a rendszer bukása és az emigrálás hozott lelki megnyugvást.
Volt olyan család, akiket a fal elválasztott, egyik reggel arra ébredtek, hogy a rokonaik más ország állampolgárai lettek. Megismerkedhetünk egy rockzenésszel is, aki a rendszer nyomásgyakorlása ellenére is kitartott eredeti foglalkozása mellett.
A könyvben nemcsak áldozatok szólalnak meg, hanem a rendszer emberei is, ily módon összetettebb megvilágításba kerül az NDK elhíresült megfigyelő ügynöksége. A többségük nem tanúsít megbánást a rendszerváltozás után sem, szilárd meggyőződésük, hogy amit tettek az a Német Demokratikus Köztársaság javát szolgálta. Voltak olyan pártkatonák is, akik nem önszántukból álltak a titkos ügynökség szolgálatába, belekényszerítették őket ebbe a pozícióba.
A könyv nyelvezete könnyed, az írónő nem fukarkodik a humoros megjegyzésekkel. Kimondottan tetszett A tál című fejezet, melyben Hagen Koch leszerelése után elvitt az irodájából egy műanyag tálat, elégtételt véve ezzel a rendszer által okozott sérelmekért. A fejezet üde foltja a regénynek.
Anna Funder könyve remek képet fest az NDK elhíresült titkos ügynökségének működéséről, annak több mint három évtizedes tevékenységének utóhatásairól. Beszédes a leírás a Stasi által megsemmisített dokumentumok rekonstruálásáról:
„Rekonstruáláshoz szükséges idő:
1 dolgozó átlagosan 10 oldalt rak össze naponta
40 dolgozó átlagosan 400 oldalt rak össze naponta
40 dolgozó évi 250 munkanapon átlagosan 100000 oldalt rak össze
Egy zsákban átlagosan 2500 lap van
100000 lap évi 40 zsák feldolgozást jelenti
A Stasi Dokumentációs Hivatalban összesen 15000 zsák van
Ez annyit jelent, hogy az összes akta rekonstruálása 40 dolgozónak 375 év munka.”
Muszáj a kötet egy hiányosságáról vagy hibájáról is szót ejtenem: a könyv végén található megjegyzések és források nem a legpraktikusabbak, olvasás közben nincs utalás arra, hogy bizonyos fogalmak a későbbiekben bővebben ki lesznek fejtve.
Anna Funder Stasiország című kötete több rangos irodalmi díjat nyert, köztük a legrangosabb ismeretterjesztő irodalomért járó Samuel Johnson-díjat 2004-ben. A téma kedvelőinek igazi csemege, kihagyhatatlan darab.