A Végtelen-fjord prófétái Kim Leine első könyve, amit magyarra fordítanak, de reméljük, nem az utolsó. A részben életrajzi ihletésű regény ugyanis nem túl könnyű, de annál lebilincselőbb olvasmány.
A fikció egyik sajátossága, hogy a szerzőre csak addig van szükség, míg művét „megszüli” – innen kezdve gyermekét teljesen az olvasóra bízza. De akad időnként néhány olyan mű, amely sokkal érthetőbbé válik a szerző életrajza tényeinek ismeretében. Ilyen Kim Leine könyve is. Sorendben ez a hányatott sorsú szerző harmadik regénye, és az előző kettőt részben terápiás céllal írta, hogy élete szomorú tényeit (mint a gyermekkori molesztálás, erős szellemi/lelki befolyásolás, egy gyilkos nagyapa képe) feldolgozza bennük. Ezek a motívumok ebben a regényben is tetten érhetők, de már nem öncélúan, hanem a cselekménybe lényegítve, és helyükön kezelve. Így a regény nagyon karakteres, eredeti művé nőtt, olyannyira, hogy 2013-ban elnyerte az Északi Tanács Irodalmi Díját.
A szerző olyan alapvető emberi kérdésekre keres választ, amelyeknek semmi közük a mai ember öncélú, töredezett, részletekből összeálló világához. Így aztán a cselekmény a 18. század végén kezdődik, kizárva a szöveg szintjén is a posztmodern diskurzust. Dániában vagyunk, ahol megdöbbentő természetességgel keveredik a középkori tudatlanság a felemelkedés vágyával, és ha ez nem lenne elég, a szerző vaskos emberanyagot is mozgat, széles földrajzi-társadalmi palettán. Így aztán vidéki hősét egy-kettőre a főváros forgatagába helyezi, ahol – apja nyomására – kénytelen teológiára beiratkozni. A fiatalember azonban nem egy elveszett lélek: minden szegénysége ellenére, mire pappá szentelnék, nemcsak egy szép és gazdag lány férjjelöltje, hanem kedvenc tudományának, az orvostudománynak is elég jó ismerője lesz.
Már itt, az elején is látszik, hogy Morten Flack kettős sorsot cipel: egy sajátot, amitől képtelen megválni, és egy rákényszerítettet, amit nem tud megtagadni. A kettő összefonódásának eredménye egy kötöttségektől rettegő pap, egy használni akaró kalandor, aki egyetlen lehetőségének érzi elfogadni a grönlandi missziós papságot.
A könyv központjában a belső és a külső világ között feszülő ellentét van, és az emiatt létrejövő élethelyzetek drámaisága. Morten Flack kúszóbabként bokrosodó, nyúló, terebélyesedő élete a diákkorában megtalált alapkérdésre keres választ: miért van az, hogy az ember szabadnak születik, mégis minduntalan bilincsbe verik? Ahhoz, hogy végül öregen, betegen, magányosan, de talán mégis valamiképpen győztesen megválaszolhassa ezt a kérdést, a szerző átvezeti őt a tízparancsolat „bugyrain”. Olyan élethelyzetekbe kerül, amikor – annak ellenére, hogy lelki tisztasága sosem hagyja cserben – sorra vétkezik az isteni törvények ellen, megtapasztalja a hit, a szeretet, a segítség, a lemondás, a megértés, az élet tiszteletének démonait, alászáll a másféle gondolkodás poklaiba, beleütközik a „kell”, a „szabad” és a „muszáj” korlátaiba.
A könyv tagadhatatlanul naturalista. Az erőszak, a megalázás, a kiszolgáltatottság, az erőfitogtatás ezernyi formája jelenik meg, ennek ellenére nem iszonytató. Talán azért nem, mert annyira hiteles. Mint olvasom, komoly tanulmányok előzték meg megírását, és szakemberek is hitelesnek tartják a korabeli grönlandi gyarmati élet leírását: a táj, a szokások, viseletek, sőt, egyes konkrét események és szereplők is valóságosak. Ezen túlmenően hitelesek a szereplők lelki rezdülései, cselekedeteik, élményeik. Nagyon emberiek, olykor a maguk naivitásában, gyermetegségében, máskor már-már természetfeletti romlottságukban. Valahogy mindenben ott van valamiféle egyszerűség, sorsszerűség, az élet „megcsinálatlanságának” ténye és ennek elfogadása. A rengeteg negatív történés ellenére is ez a könyv nem afféle tragédia-tár, hanem egy feltartóztathatatlanul hömpölygő tragikus élethimnusz, szomorú, súlyos, de győztes is.