A názáreti Jézusról az elmúlt századokban – de akár az elmúlt évtizedekben is – számos könyv jelent meg, köztük több olyan alkotás is, ami a maga nemében nagy vihart kavart különböző berkekben. Reza Aslan 2013-ban megjelent könyve – A zelóta. A názáreti Jézus élete és kora – szintén utóbbiak sorába tartozik, a New York Times napjaink legprovokatívabb botránykönyvének titulálta. Persze, korunk szenzációhajhász világában ezek elsősorban olyan jelzők, amelyektől egy-egy könyv eladási számainak a megugrását remélik, és a fülszövegekben leírtak alapján messzemenő következtetéseket nem szabad levonni. Nem is ez volt az, ami felkeltette érdeklődésemet a könyv iránt, hanem sokkal inkább a szerző személye: arra voltam kíváncsi, hogy egy muzulmán származású vallástudós hogyan látja a kereszténység legnagyobb alakját. Érdekes gondolatnak tűnt, hogy egy vallási szempontból kívülálló, viszont szocializálódási közegét és szakértelmét tekintve mégiscsak keresztény körökben jártas személy – Aslan Amerikában nőtt fel és amerikai egyetemeken szerzett vallástudományi diplomákat – próbál megválaszolni évszázadok óta vitás kérdéseket.
Aztán a magyarul a Scolar Kiadó gondozásában megjelent könyv előszavában kiderül, hogy az Aslan kapcsán feltételezett kívülállói szerep nem teljesen úgy van, ahogy én feltételeztem: már gyerekkorában elhagyta szülőhazáját, Iránt, és az Egyesült Államokban „langyos muzulmánok és harcos ateisták” körében nőtt fel, családja életéből pedig szinte teljesen hiányzott a vallás, az Isten. Első komolyabb kapcsolata a vallással tizenöt éves korában történt: egy keresztény ifjúsági táborban halott először Jézusról, azt követően tért meg, vált kereszténnyé. Számára az, hogy befogadta Jézust, egyben azt is jelentette, hogy igazi amerikainak érezhette magát, elfedve ezzel a muzulmán származása miatt a ’80-as években magán viselt stigmát. Későbbi vallástudományi tanulmányai során azonban egyre nagyobb távolságot vélt felfedezni „az evangéliumok Jézusa” – azaz Jézus Krisztus – és „a történeti Jézus” – vagyis a názáreti Jézus – között, és egyre inkább növekedtek benne a kételyek és a zavarodottság. Ezek feloldására, két évtizednyi kutatómunka után megszületett A zelóta, egy könyv, amely kissé más megközelítésben próbálja bemutatni Jézust, mint ahogy a keresztény tanításokból megismerhetjük.
Aslan azonban nemcsak Jézusról igyekszik alapos és több szempontból is rendhagyó képet festeni, hanem – talán túlságosan is – részletesen kitér a korabeli szokásokra és eseményekre, valamint a Jézus halála utáni időszakra, beleértve a korai keresztények hittérítő tevékenységeit. Szerkezetileg három részre tagolja a könyvet: az első részben a történelmi kontextust és a zsidóknak a római uralom alatti életét járja körül, kezdve a Jézus születése előtti évtizedektől, egészen Jeruzsálem i.sz. 70-ben történő lerombolásáig; a második részben Jézus aktivitásának időszakával foglalkozik; a harmadik részben pedig a korai keresztények és a keresztény egyház alapjainak lefektetése kapják a fő hangsúlyt. A három részt 60 oldalas jegyzetanyag egészíti ki, amelyekben a szerző egy-egy téma vagy vitás kérdés kapcsán saját álláspontját indokolja, ismertetve néhány olyan szerzőt és könyvcímet, amelyek az adott témában érveket vagy ellenérveket fogalmaznak meg. A több mint tízoldalas irodalomjegyzék szintén alapos kutatómunkáról tanúskodik.
Aslan könyve számos olyan állítást fogalmaz meg, amelyek nincsenek összhangban a mai keresztény vallások tanításaival. Ezek közül néhányat én is kiemelnék az alábbiakban, a teljesség igénye nélkül, és anélkül, hogy bármelyiknek is nagyobb fontosságot tulajdonítanék, mint a többieknek. Egyszerűen olyan kérdésekről van szó, amelyek a könyv kapcsán engem a leginkább foglalkoztattak. Az első részből a Jézus születése, származása és családja körüli vitákat említeném. A szerző egyrészt rámutat arra, hogy az újszövetségi szövegek nincsenek teljesen összhangban sem egymással, sem a történelmi dokumentumokkal, így amit ma ezekről a kérdésekről keresztényként elfogadottnak tartunk, azok nem feltétlenül állják meg a helyüket. Cáfolja a betlehemi születést, és rámutat arra is, hogy Jézus minden bizonnyal egy názáreti szegény, írástudatlan földműves család gyereke volt, és több testvére is volt. Ezek pedig nyilván további kérdéseket vetnek fel Szűz Mária szerepét illetően is.
Aslan a jeruzsálemi Templomnak a zsidók életében betöltött szerepéből, illetve a főpapok és a Római Birodalom helytartói közötti kapcsolatból kiindulva arra is rámutat, hogy a korabeli Palesztinában gyakoriak voltak a római uralommal szembeni lázadások, és ezek vezetői nem egyszer messianisztikus igényekkel léptek fel. A messiás – felkent – elsődleges feladata Dávid királyságának az újjáépítése és Izrael népének az egyesítése volt. A szerző fontos szerepet tulajdonít a „negyedik filozófia” nevű függetlenségi mozgalomnak, amelynek tagjai elkötelezték magukat Izrael felszabadítása mellett, ugyanakkor akár a halált is vállalva kitartottak az Egy Isten mellett. Ezt a hitet nevezték zélosznak, azokat pedig, akik a buzgó hit alapján jogot formáltak Izrael földjére, és az erőszakos tettektől sem riadtak vissza az idegenek – elsősorban a rómaiak – és a Rómának behódoló zsidók ellen, zelótáknak hívták. Csakhogy abban az időben mindenféle ilyen jellegű cselekedet egyenlő volt a Róma elleni hadüzenettel, nem véletlen tehát, hogy a rómaiak különös kegyetlenséggel bántak el minden önjelölt vezetővel, főként ha azok az erőszak eszközével, felkeléseket kirobbantva próbálták érvényesíteni küldetésüket. A szerző szerint Jézus fellépése és egyes tettei – pl. az árusok kiűzése a jeruzsálemi Templomból – az akkori viszonyok mellett teljes mértékben beleillett a római uralommal szembeni fellépések sorába, és Jézus maga is zelóta volt, akinek nem egy új vallás alapítása volt a célja, hanem Izraelt szerette volna megszabadítani az elnyomóktól és az árulóktól, mindvégig a mózesi törvények szellemében élve. Az ezzel kapcsolatos érvelés azonban némi kívánnivalót hagy maga után.
A könyv második részében Aslan többek között Jézus és Keresztelő Szent János viszonyával, a tanítványok kiválasztásával és Jézus tanítói munkájának elindulásával, valamint Jézusnak a saját magáról megfogalmazott képével foglalkozik. Innen a Jézus által tett csodákkal kapcsolatos megállapításait emelném ki, ebben látom ugyanis a könyve egyik legsebezhetőbb pontját. Aslan elismeri, hogy az evangéliumi szövegek – köztük a nem kanonizáltak is – megerősítik Jézus csodás tetteit, ugyanakkor a racionalitás keretei között igazából nem tud kielégítő magyarázatot adni ezekre. Azzal próbálja a dolog jelentőségét minimalizálni, hogy Jézus korában számos csodatevő és ördögűző volt, akiknek tettei mai gondolkodással nehezen érthetők meg, és kijelenti, hogy „az ókori Kelet népei számára a varázslatok és a csodák a világ természetes részét alkották.” Ezen a téren mindenféle szóhasználati és definíciós magyarázatokba bonyolódik, amiket én nem éreztem teljes mértékben meggyőzőnek.
Érdekesek viszont a Pilátus kapcsán vallott nézetei: Aslan lerombolja a kormányzóról kialakult képet – amely szerint egy bizonytalan, sőt gyengekezű kormányzó volt –, és a fellelhető dokumentumok alapján egyértelműen kijelenti róla, hogy egy kemény, véres vezető volt, aki nem kímélte azok életét, akik a Birodalom érdekei ellen cselekedtek. Valószínűsíti, hogy a „Jézus Pilátus előtt”-jelenetre nem került sor, és vélhetően az egész per csak Márk evangélista képzeletének szüleménye.
A harmadik részben a Jézus halála utáni időszak, a kereszténység első évszázadai kapják a fő hangsúlyt. Szent István vértanú mellett Saul – a későbbi Pál apostol –, valamint Péter apostol és Jakab – Jézus testvére – hármasának viszonya, és ennek a kereszténység kialakulására gyakorolt hatása foglal el központi szerepet. Előtte azonban tesz egy kitérőt Jézus feltámadásáról, amelyről azt írja, hogy „nem történeti hitelességű esemény”, és „kívül esik a tudomány látókörén, és a hit birodalmába tartozik.” Szerinte nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Jézus keresztre feszítése és a feltámadástörténetek lejegyzése között hat évtized telt el. És ebben a kontextusban válik különösen fontossá az, hogy míg Jakab és Péter a jeruzsálemi, arámiul beszélő zsidók körében hirdették Jézus messiási szerepére vonatkozó nézeteiket – ugyanakkor továbbra is keményen ragaszkodva a mózesi előírásokhoz –, Pál apostol többnyire a pogányok és a hellenizált szórványzsidóság körében tanított, akik sokkal nyitottabbak voltak az „írások innovatív értelmezésének” befogadására. Pál Krisztusról szóló tanításai – amelyek gyakorlatilag a mózesi hagyományokkal való szakításra buzdítanak – annyira szemben álltak a jeruzsálemi közösség vezetőinek nézeteivel, hogy többször is az apostolok zsinata elé idézték és kérdőre vonták. A Pál és Jakab közötti ellentét, majd Péter Rómába érkezése a Pál által képviselt irányzat háttérbe szorulását eredményezte a jeruzsálemiek által képviselt irányzattal szemben, azonban a Templom lerombolása és az ottani közösség maradékának szétszóródása után újból felértékelődött a szerepe, hiszen gyakorlatilag az ő levelei voltak az egyetlen írott dokumentumok, amelyek Jézusról szóltak. (Ekkor még az evangéliumok közül egyik sem íródott meg.) Jeruzsálem elpusztításával pedig a kereszténység új vallássá lett, megszabadulva „a lerombolt Templom gyámságától”. Ezzel együtt pedig eltűnt a történeti Jézus is, helyét átvéve a Pál által megrajzolt Krisztus. Ezt Aslan sajnálatosnak nevezi: szerinte a názáreti Jézus – Jézus, az ember, a radikális, zsidó nacionalista – ugyanolyan vonzó, karizmatikus és dicsőítő szóra méltó személyiség volt, mint Jézus Krisztus.
A könyv harmadik részével kapcsolatosan szintén volt pár hiányérzetem, amelyek közül egyet emelnék ki: a Templom lerombolása és az i.sz. 325-ben tartott Niceai Zsinat közötti időszak Jézus-képének az alakulása és az evangéliumi szövegek kanonizálása kapcsán nagyon kevés részlettel szolgál a szerző, pedig ezek kulcsfontosságú szerepet játszottak a keresztény egyház kialakulásában és intézményesülésében. Ezek azok a részletek, amelyekről gyakorlatilag a keresztény nevelés során is szinte alig esik szó, a gyerek- és ifjúkori vallásórák „kötelező témái” mellett ezek teljes mértékben a háttérbe szorulnak.
A zelóta igencsak vegyes fogadtatásban részesült, többen is megkérdőjelezik a könyv tudományos értékét, valamint a szerző vallástudósi munkásságát is, sokan inkább egy szórakoztató irodalmi alkotásnak tekintik a könyvet, mintsem egy alapos vallástudományi alkotásnak. Lehet ezek mellett és ellen is felhozni érveket, de nem látom értelmét ebbe a vitába belefolyni. Inkább a szerző szavaival próbálom a helyzetet oldani: az előszóban Aslan felhívja a figyelmet, tudatában van annak, hogy „a történeti Jézussal kapcsolatos minden jól dokumentált, alaposan kutatott és tökéletesen megbízható bizonyítékkal szemben fel lehet mutatni egy ugyanolyan jól dokumentált, alaposan kutatott és tökéletesen megbízható bizonyítékot.”
Ennek tükrében Aslan könyve mindenképpen érdekes a maga nemében, számomra már csak azért is, mert annak ellenére, hogy bizonyos kérdésekben nagyon határozott álláspontot képvisel, nem próbál különösebben meggyőzni senkit a maga igazáról. Legalábbis nem olyan vehemenciával, ahogy adott esetben teszik azt a különböző vallások – közöttük a kereszténység – egyes képviselői is. És ez mindenképpen szimpatikusabbá teszi a szerzőt egy-egy (túl)buzgó, sőt olykor erőszakosan érvelő kereszténnyel szemben. Ő mindössze szintetizálja a több évtizedes, évszázados tudományos kutatások eredményei közül azokat, amelyek saját kutatásaival és következtetéseivel a leginkább összhangban állnak, ahogy ő fogalmaz, bemutatja saját narratíváját, amely az ő meggyőződése szerint „a legpontosabb és leginkább megalapozott bizonyítékokon nyugszik”, amelyeket két évtizednyi kutatómunka alatt gyűjtött össze. Én semmiképpen sem tekintenék A zelótára botránykönyvként – a szerzőt feltehetően egy pillanatig sem vezérelte hasonló szándék –, még akkor sem, hogyha néhány ponton valóban tartalmaz olyan állításokat, amelyek érzékeny pontokra tapintanak. Az általa bemutatott Jézus-kép kétségkívül nem azonos a keresztény egyházak által megrajzolt Jézus-képpel – és szándékosan nem írtam azt, hogy az Újszövetségből kibontakozó Jézus-képpel, mivel a szerző több kijelentésének alátámasztásául is az újszövetségi szövegeket hívja segítségül –, de ez önmagában véve még nem gond. Mert ahogy ő fogalmaz, függetlenül attól, hogy milyen kép rajzolódik ki a történelmi dokumentumok alapján, „minden más hit kérdése.”
A zelóta érdekes olvasmány lehet hívő és bizonytalan keresztényeknek, zsidóknak, mohamedánoknak és ateistáknak egyaránt, de csak azoknak érdemes kézbe venni, akik nem a másik oldal megsemmisítésének és alárendelésének eszközét látják benne. Nincs értelme hívőként úgy fellapozni a könyvet, hogy Aslan minden kényes állításán felháborodunk és szentségtörést kiáltunk, mint ahogy nem keresztényként vagy ateistaként sem érdemes úgy hozzákezdeni, hogy lépten-nyomon keresztényellenes gondolataink igazolását lássuk a szerző szavaiban. Aslan könyve szerintem ennél sokkal korrektebb – minden hibájával és hiányosságával együtt –, és csak akkor van értelme elolvasni, hogyha van bennünk a kellő nyitottság a más vélemények befogadása iránt. És éppen ennek a nyitottságnak a jegyében szívesen olvasnám magyarul a szerző iszlámról szóló, 2006-ban megjelent No god but God című könyvét is.