Alice Munro: Drága élet

Írta : Alice Munro
Eredeti cím : Dear Life
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Drága élet
Fordította : Mesterházi Mónika
Kiadó : Park Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2014
Terjedelme (oldalszám) : 316
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

A Nobel-dijas Alice Munrót a novellaírás mesterének tartják. Drága élet címet viselő kötete egyben az utolsó is: a 83 éves szerző ezzel a művel búcsúzik az irodalomtól. Így aztán az egész sűrű és elmélyült, ahogy azt Munrótól megszoktuk, de érzek benne némi tendenciózusságot is – amit viszont nem szoktunk meg tőle.


Témája ugyanaz, mint az előző kötetekben: az élet apró mozzanatai, különös tekintettel a nő sorsára. Szokatlan talán csak az, hogy – novellás kötettől aligha elvárható módon – az írások igen szorosan, gyöngysor módjára egybefűződnek, bár tartalmilag semmi közük egymáshoz. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy az utolsó – címadó – novella nem véletlenül viseli az Drága élet címet. De lássuk csak, mit is tesz le az asztalra ezúttal a Nobel-díjas kanadai írónő!

Munro két részre osztja a kötetet: az első rész tíz teljesen fiktív novellát tartalmaz, mindenik egy-egy súlyos, mégis banális történetet tárva elénk. (Talán éppen attól lesz az egésznek súlya, hogy olyan sokszor megesik). A második rész pedig bevallottan önéletrajzi ihletettségű, ezért gondolom, hogy jelentősége van annak, hogy ezzel fejezi be életművét, ezzel búcsúzik az olvasóktól.

Gondolkodtam azon, hogy vajon miben rejlik Munro titka, hogyan sikerül abból a sok jelentéktelen dologból olyan műveket alkotnia, amivel egyszerre érdemli ki a szakmabeliek és az olvasók figyelmét, szeretetét (ami nem is olyan gyakori). Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a receptnek három összetevője van: a hálás téma, a szemlélet és a nyelvezet. A nő világa – a környezetnek való kiszolgáltatottság, a hétköznapi élet, a megfelelési kényszer, az alárendeltség, a kitörés vágya, a szenvedély, a tévedések szomorú- vagy vígjátéka – mindenki számára érdekes téma. De ez önmagában még nem lenne elég. A szemlélet az, amitől minden olyan emberivé, szeretetteljessé, közelivé válik. Az ahogyan a szerző azonosul többnyire esetlen és eltévedt, vagy kiforratlan jellemű hőseivel, és hitelesen láttatja velünk, hogyan történik velük az élet, hogyan kormányozzák őket az érzéseik. Ami a harmadik titkos összetevőt illeti: Munro nyelvezete tömör. Csak azt mondja el, amit muszáj, sőt azt is sokszor számító és ravasz módon strukturálja, hogy az olvasó csak utólag jön rá, milyen ügyesen rászedték, végig ott volt az orra előtt a megoldás, mégse vette észre. Viszont a tömörség ellenére sem száraz. Ezt pedig úgy sikerül elérnie, hogy elismeri: a nők életét az érzelmek irányítják: ha tehát az ember nőkről akar írni, óhatatlanul az érzelmekről készít térképet. Munro pedig ezeket az érzelmeket szuggesztív környezetbe helyezi. A táj, egy-egy jellegzetes, sajátos hangulatot hordozó elemével a novelláknak mintegy szereplőjévé válik.

Az érzelmi térkép ezúttal igen színes, kor, társadalmi rang, szellemi kapacitás és ambíció tekintetében igen széles réteget fog át. Hatalmas lehet a szerző empátiája és élettapasztalata, hogy oda tud ülni együttérző szívvel az önmaga sokszor ijesztő világával ismerkedő kamasz, a durván becsapott szerető és a memóriazavarral küszködő öreg hölgy mellé egyaránt, és úgy tudja megmutatni nekünk belső életüket, mintha csak önmagáról vallana. Elképesztő, ahogy meglátja, hogy a nők mennyire a kiválasztott kapaszkodóktól függenek, sokszor semmibe vett érzelmi igényeik miatt mennyire kiszolgáltatják magukat. Gréta kockára teszi családja épségét egy idegen férfiért, akit viszont súlyos bizonyosságként hordoz magában. Vivien, az új munkahelyre kerülő ifjú tanárnő a hallgatag, rideg és önző orvos bábja lesz, aki elhagyja. A nő pedig még évek múlva is lezsibbad, amikor találkozik vele. Az érzéseik intenzitása mellett a tények törpéknek, jelentékteleneknek tűnnek.

Persze a női sors nem feltétlenül a körülményeknek való kiszolgáltatottságot jelenti: Leah például kitör szülei vallásos, szűk világából, és megszökik egy fiúval, akit alig ismer. Saját árnyékát azonban mégsem lépheti át. A szabadság bűvöletében óhatatlanul elkövet valami ostoba hibát, amivel kárpótolja magát megcsalt reményeiért. A hibákért azonban súlyosan bűnhődni kell – a való életben is. Caro a kitörésnek más módját választja: vajon anyját bünteti komolytalanságáért, vagy apja megcsalatása ellen tiltakozik, mikor a lakhelyük melletti bányatóba öli magát? Esetleg csak be akarja fejezni a számára elviselhetetlen helyzetet, és nem ismer más módot?

A kritikus gondolkodásra nevelt kamaszlány számára egyaránt elfogadhatatlannak tűnik anyja döntése, hogy más gondjaira bízva őt Ghanába menjen prédikálni, új élethelyzetet kipróbálni, és nagynénje helyzete is, aki gyakorlatilag a férje rabszolgája. Bár talán az utóbbi eset még korrigálható… Az enyhén mozgássérült Corrie évek elteltével jön rá, hogy szeretője csúnyán átveri. És mit tehetne? Úgy tesz, mintha nem tudná: túl késő bármin is változtatni…

Az utolsó négy írás életrajzi ihletésű. A szerzőnő szerint nem is igazi novellák, ennek ellenére beilleszkednek a kötet világába. A különbség az, hogy a főszereplő mintha mindenikben ugyanaz a nő lenne: az elsőben egy kislány eszmél rá arra, hogy anyjával különféleképpen vélekednek a dolgokról, a másodikban egy kamaszlány az önismeret útján saját pusztító – akár gyilkos – belső gondolataival szembesül. A harmadikban az ébredező erotika bukkan fel a hangok formájában, amit egyszer véletlenül hallott meg: frontról hazajövő katonák mondták egy örömlánynak. Az utolsó novellában ugyanez a nő már felnőtt. A régi időkre gondolva, új információk birtokában átértékeli a múltat, megérti a régen félelmetesnek gondolt dolgokat, embereket. Véleményem szerint az, hogy ennek a novellának a címe Drága élet lett, arról árulkodik, hogy az írónő ismeri a titkot, amit bele is szőtt művébe: csak nem rágta a szánkba. Talán minden novellája, vagy minden élet zárómondata az lehetne, amivel ezt a novellát fejezte be: „Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy, hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.” Az élet olyan, amilyen. Egyetlen. És drága. Talán álmodunk bele szép dolgokat, talán hazugsággal töltjük meg, talán öncsalással tesszük élvezhetővé. Éljük.


Vidd hírét!
  •  
  •