Sigitas Parulskis az egyik legjelentősebb kortárs litván alkotó – költő, esszéista, műfordító, kritikus, dráma- és regényíró. A Mormogó fal című regénye nem más, mint a történelem viharában hánykolódó Litvánia vergődésének bemutatása. A szerző egy család négy generációján keresztül vázolja fel Litvánia huszadik századi történelmét.
A regény tárgyalása előtt azonban szeretnék egy pillanatra kitérni Bojtár Endre utószavára, A litván próza kamaszkora című fejezetre, amely sok kérdésben segít választ adni az olvasónak. Először is, a történelemben nem annyira jártas olvasónak röviden felvázolja Litvánia XX. századi főbb eseményeit, amelyek segítenek a történések könnyebb megértésében. Másodsorban pedig, ami ennél is fontosabb, a litván irodalomról kapunk egy rövid áttekintést, amely segít megérteni Parulskis témaválasztását, írásmódját, és rávilágít a regény fontosságára a litván prózában – a modern világot ábrázolni képes modern próza megteremtésében játszik fontos szerepet.
A történet középpontjában Adolfas Zagorskis áll, a család utolsó generációjának férfi tagja, aki nehezen találja a helyét az életben. Az élet nagy kérdései és egy titkos szerelmi viszony édes gyötrelmei között vergődve keresi a boldogságot.
„Azt hiszem, megöltem a fickót.” – ezzel a gondolattal kezdődik a regény, amely befészkelte magát Adolfas agyába, ez a mondat pedig később újra és újra visszatér, mint egy rossz poén a férfi életútját jellemezvén. A regényben párhuzamosan bontakozik ki Adolfas, az apja, a nagyapja és a dédapja személyes története, a fejezetek ugyanis egymást váltva bontogatják a család és Litvánia történelmét az első világháborútól kezdve egészen napjainkig. A Zagroskis család tagjainak életéről röviden és tömören tudat az író, a hangsúly a történelmi viszontagságokon és azok megélésén van. Nincs tehát egy konkrét cselekményszál, a történelmi szálon haladva áll össze a kép a szereplők életének kimenetét illetően.
A fejezetek időben ugrálva mutatják be a történéseket, dédapa, nagyapa, apa is fiú életútján keresztül, villanásszerűen. Minden fejezet más-más szereplőhöz tér vissza, és belevág az adott történet kellős közepébe, olyannyira homályosan, hogy az olvasónak szüksége van pár percre, amíg a kép kitisztul. A főszereplő Adolfas tömör, belső monológjai, illetve a további férfi szereplők filozofikus elmélkedései, nagy kérdései pedig nem mások, mint válaszkeresések, a történelem és a történelmi viszonytagságok megértésére tett próbálkozások.
Sigitas Parulskis regénye sokféleképpen értelmezhető. Bojtár Endre utószavából idézve, „…olvasható szerelmes regénynek, kriminek, családregénynek, sőt, a végén valamiféle posztmodern, „regény a regényben”-nek is, (…) elsősorban a XX. századi litván történelem s mindenekelőtt Vilna történelmének megéléséről szól.” (417 o.)
Bár Parulskis stílusa magával ragadó, Laczházi Aranka fordítása pedig nagyszerű, a regény mégis száraznak hatott. Ezt a tényt rá lehetne fogni a történelmi szálra is, de véleményem szerint inkább a hosszú monológok, a már-már unalmas elmélkedések viszik el az izgalmat. A regény körülbelül a közepéig számomra nehezen emészthető volt, túl sokára vett lendületet, és az izgalmas részek ellenére is unalmasnak tűnt. A befejezés szolgált egy kis izgalmas feszültséggel, amikor az utolsó fejezet hangváltása fordulatot hozott, és egyben helyre rakta az addig tisztázatlan szerelmi szálat. Ami a történelmi vonalat illeti, azt nagyon lényegre törően foglalta össze az író, elsősorban tehát azoknak az olvasóknak ajánlanám a könyvet, akiket ezen vonulat érdekel.