Anna Gavalda írói karriere alig 15 éves, de az első kötet osztatlan sikerét újabbak követték, elannyira, hogy mára négy elbeszéléskötete, hét regénye és egy gyermekkönyve jelent meg. Két regényéből film is készült. Magyar nyelven a sikert hozó első elbeszéléskötete és öt regénye jelent meg.
A magyarul Édes életünk címet viselő megjelent legutóbbi művében az írónő ismét kedvenc témáihoz nyúl. A kötet tulajdonképpen két történetet tartalmaz, a 24 éves Mathilde és a 26 éves Ian történetét. Nagyon mai a sztori, a két fiatal sorsa átlagos: az egyetemhez fűzött remények szarvacskáinak letörése után mindketten beleragadnak a tehetetlenségnek valamiféle társadalmilag konszolidált mocsarába.
Mathilde a sógorának dolgozik, és ördöngős ügyességgel kommentelget álnéven különféle honlapokon, blazirt közönnyel nyugodva bele abba, hogy a pénz nevében némi – gondosan munkának álcázott – csalás megengedhető. A pénzhez amúgy is fura viszony fűzi, ami abból is látszik, hogy amikor életében egyszer egy nagyobb összeghez jut, azonnal elveszíti. Az összeget lakótársai bízták rá, hogy kifizesse a lakásfelújítás költségeit. Egy hatalmas sírással mosná tisztára magát, de persze a sírás erre legkevésbé sem alkalmas, még altatóval és piával keverve sem, sőt, akkor sem, ha közben értesülünk korán elhalt édesanyjáról. De valahogy csak eljön a másnap, és – vannak még csodák – egy idegen férfi visszaszolgáltatja a táskáját, pénzestől, mindenestől. A pasi nem szimpatikus, sőt, túlsúlyosságában, bárdolatlanságában, lerágott körmeivel és furcsa szagával kissé nevetséges. A találkozó végén a lány enyhe irtózattal néz utána, lenézéssel és felsőbbségének tudatában.
Mi kell a szerelemhez? Hogyan kerül kapcsolatba két ember? Elég, hogy úgy nézett végig, mintha valóban látna? Elég a sok éjszaka, amikor a másik hívását várjuk, azt se tudva, miért? Elég pár félálomban elmotyogott mondat? Elég tudni, hogy ő olyan ember, aki valóban vigyáz arra, amit szeret? Aztán az ember nyakába veszi a várost, és nevetségessé teszi magát, majd elmegy Périgueux-be, mert tudja: ha már nem vigyázott rá, legalább mindent meg kell tennie, hogy megtalálja.
Ian egy koreai cég robotjait mutatja be a kíváncsi vevőknek. A robotok aranyosak, drágák és feleslegesek, de Ian belenyugodott élete ilyetén alakulásába, hiszen jó kisfiú: tudja, hogy ez már csak így működik. Kell egy pénzforrás, hogy az ember hitelképes legyen, és egy feleség, hogy ne legyen egyedül. Mindenki igy teszi.
De ha egyszer meglátsz valakit, aki igazán él? Egy nőt, akibe azonnal beleszeretsz, olyan ártatlan őszinteséggel, mint egy gyerek; egy férfit, akinek egyetlen szavára elindulsz, mert érzed benne az erőt; gyerekeket, akikkel önfeledten játszol, mert tudnak elfogadni…? Mit tehet az, aki hirtelen felébred, és felsimeri, hogy minden, ami eddig volt, a mindennapok buta harcai csak álom, hazugság? Mintegy villámfénynél Ian meglátja: léteznek olyan értékek, amikre építeni lehet, amikkel bírni tartalmas, amiket élni egyedül érdemes. És felkerekedik megkeresni azokat, otthagyva egy szó nélkül mindent.
Anna Gavalda remek fogással él. Hitelesen ábrázolja az úttalan életet élő, öntudatlan fiatalok életét, de hiteles akkor is, amikor hirtelen az Utat villantja fel. Mathilde és Ian nem útkeresők. Nagyon is átlagosak ők, kis egyéni tragédiáikkal együtt. Megtanulták a túlélést, kifejlesztették magukban azokat a technikákat, amiknek segítségével egészen jól elboldogulnak a világban, még sikereseknek is nevezhetők akár, ilyen vagy olyan szempontból, és az önértékelésük sem csorbul. De nem boldogok. Csak beletörődtek abba, hogy a világ már csak ilyen: nincs biztonság, sem boldogság, csak hoci-nesze játszma, ahol – ha lehet – nyerni kell.
Aztán egyszercsak felpattan egy ajtó egy bumfordi fiú szemében, egy szomszéd család boldog nevetésében, és már nem lehet alkut kötni: indulni kell, megtalálni azt a helyet, ami a mienk, azt, ahol nincs játszma. Mert van egy hely, ahol aki rám néz, az lát, ahol vigyáznak rám és elfogadnak, ahol a férfi szava szent, és ereje hasznos.
Mintha a két kisregény a férfiak társadalomban betöltött szerepét értelmezné újra, arra figyelmeztetve, hogy minden férfi egy-egy kis világ megteremtője és védelmezője lehet. És ez nem teher, hanem kiváltságos kötelesség.