Tiboru (azaz Tóth Tibor) összeesküvés-elméleteket nyomtatott könyvbe tömörítő második kötete majdnem ugyanolyan, mint az első volt, és tulajdonképpen az első rész bizonyos hiányosságait is megörökölte. Így aztán a második kötetben sincsenek ábrák, térképek vagy fotók, és egy-egy történetnél néhány felettébb valószínűtlen, szinte már bosszantó teória is bekerült. A könyv mindezzel együtt a maga módján hiánypótló, és néhány különös, mondhatni gyanús, több kérdést is felvető történelmi eseményt vagy bűncselekményt mindenképp új megvilágításba helyez. Aki az átlagosnál nagyobb késztetést érez arra, hogy az életünket minden bizonnyal befolyásoló eseményeket a hivatalos verzión túl egy másik szemszögből is megvizsgálja, az bátran vegye kézbe Tiboru köteteit, és lehet, hogy bizonyos dolgokról megváltozik a véleménye. A szerző humorral, iróniával és alig burkolt cinizmussal fűszerezett írói stílusa ráadásul kellemes kikapcsolódást is ígér.
Ha a történelem sodrását befolyásoló tényezőkről beszélünk, akkor kezdetnek mindjárt itt van a második kötet első része, a Rejtőzködők című. Ebben a szerző külön fejezetekben veszi nagyító alá a szabadkőműveseket, a mormonokat, néhány hozzájuk fűződő, csak érintőlegesen említett összeesküvés-elméletet, vagy néhány olyan, többnyire amerikai titkos bázist, területet vagy építményt (az 51-es Körzet, a Montauk-sziget vagy a Pentagon), amelyekhez gyanús és/vagy titkos tevékenységek kapcsolódnak, s amelyekről több tíz oldalon át is szívesen olvasnánk Tiboru stílusában. Ez utóbbiak sajnos csak fél-, vagy legfeljebb 1-2 oldalra korlátozódnak, pedig több van bennük.
Szerencsére sokkal bőbeszédűbb az olyan fejezetek esetében, mint a D. B. Cooper-ügy, a Robert F. Kennedy elleni merénylet vagy Diana hercegnő halála. Ezekből az írásokból olyan részletek is kiderülnek, amelyek az átlagos ember figyelmét korábban jó eséllyel elkerülték. D. B. Cooper gépeltérítős akciója ugyan felvet néhány azóta is megválaszolatlan kérdést, de a 200 ezer dollárral nyom nélkül eltűnő férfi esete inkább szórakoztat, mintsem összeesküvés-elméletek gyártására késztet. Más a helyzet Diana hercegnő halála körül, főleg ha figyelembe veszünk néhány elhallgatott tényt; például azt, hogy a Ritz (itt vacsorázott Dodi Al-Fayed és Diana) és a baleset helyszíne közötti útszakaszon egyetlen térfigyelő vagy ipari-biztonsági kamera sem rögzített semmi érdemlegeset. Azon este nyolc nem működött, a többi rosszul volt beállítva, és ugyanez elmondható az alagútba szerelt rendőrségi kamerákról is. Ugye, hogy egy sor olyan kérdést vet fel ez az apró információ, amelyekre az esti híradóból hiába vártuk a választ? Nos, a kérdésekre Tiboru sem képes egyértelmű feleletet adni, de a lehetőségeket azért alaposan körbejárja. Ugyanez igaz például a Robert Kennedy-gyilkosságra vagy Elvis Presley halálára is, és olvasója válogatja, de nekem leginkább ezek a fejezetek tetszettek.
Természetesen külön fejezetet kapott a második kötetben 9/11; nem azért maradt ki az elsőből, mert minden úgy történt, ahogy azt a hivatalos nyomozás végén megállapították, és mert a végleges jelentés egyetlen szavában sem kételkedhetünk. Remek írás született a náci háborús bűnösöket külföldre, javarészt Dél-Amerikába menekítő titkos csoportról, a feltehetően a jenkik hallgatólagos beleegyezése mellett működő ODESSA-ról, és azt is megtudjuk, hogy mi az, ami „nagyon bűzlik a Holdra szállás körül”. A könyv felsorolja a kis túlzással mindenben kételkedő konteósok kifogásait, közli a NASA válaszait is, és valami tényleg bűzlik. Hogy egész pontosan mi? Kiderül a könyvből. Elöljáróban annyit, hogy – bár nem vagyok az a kifejezetten gyanakvó, kételkedő típus – én magam sem hiszem el azt a NASA-nak, hogy az eredeti felvételeket tartalmazó adathordozókat takarékossági okokból újból felhasználták, és ezért nincsenek meg az emberiség egyik legnagyobb tudományos áttörését dokumentáló eredeti kópiák. Ez önmagában összeesküvés-elméletért kiált, de Tiborunak van még a tarsolyában.
A könyv záró részében a szerző, akárcsak az első kötetben, ezúttal is magyar vonatkozású ügyekkel foglalkozik, és leginkább itt mutatkozik meg az, hogy mennyire élő műfaj összeesküvés-elméletekről írni. Jelen sorok írásakor új hírnek számít, hogy a rendőrség új személyt gyanúsít Balla Irma meggyilkolásával (Tiboru a könyv utolsó fejezetében foglalkozik a 2007 áprilisában a saját otthonában meggyilkolt egykori debreceni képviselőnő ügyével), ráadásul a mostani gyanúsítottat a konteósok már korábban is lehetséges elkövetőként tartották számon, ahogy ez a könyvből is kiderül – a rendőrök viszont nem. A magyar nyomozók méretes tévedéseire egyébként más fejezetekben, például a cigánygyilkosságok kapcsán is felhívja az olvasók figyelmét.
Ahogyan azt az első bekezdésben is említettem, a könyvből hiányzanak a képek, térképek, ábrák – pedig nagyon hasznos volna egy térkép például a D. B. Cooper-ügyhöz, vagy egy ügyes kis ábra a holdraszállás-konteókhoz. A kimondottan blogra való kifejezések eltűntek a második kötetből. Tiboru stílusa laza, erőlködéstől mentes; a szöveg azt a fajta könnyed, már-már tegeződő viszonyt idézi, amit a szerző a saját blogján is kialakított az olvasóival, és ez a könyv hangulatában, szóhasználatában és a szerzőnek az olvasóhoz való viszonyulásában is visszaköszön. Lehet, hogy nem ártott volna a szerkesztéssel is ezt az elvet követni, a tördeléssel és/vagy a betűtípus megválasztásával, vagy a kötetek formátumával is valamelyest ehhez igazodni.