Peter Buwalda holland újságíró. Alighanem sok valóságot nyelt életében, mert első regénye döbbenetesen pontos – és ugyanannyira kiábrándító – képet fest jelenünkről. A Bonita Avenue a szabad emberek regénye: azoké, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, és elég okosak, képzettek ahhoz, hogy dönthessenek életük összes vonatkozásában. És vajon mit kezdenek megharcolt, jól megérdemelt szabadságukkal?
2010-et írunk, és Aaron elmebeteg. Antidepresszánsok és neuroleptikumok segítségével próbál túlélni, és szinte mindent orvosi tanácsra tesz. Életének fő célja a feszültségek kerülése – így aztán élete céltalan, és nélkülöz minden ambíciót. Talán ez lehetne a tárgyalni készült regény lezárása. Az egyik, mert hiszen alighanem ennek a történetnek egyrészt sok vége van, másrészt végtelen, mint maga az élet. Ahogy olvastam, az volt a benyomásom, hogy úgy hömpölyög, mint régi, sok kötetes családregények, mint a Mississippi, magával ragadóan, feltartóztathatatlanul. Vagy mint maga az élet, kiszámíthatatlan, mégis annyira törvényszerűen bekövetkező fordulataival.
A cselekmény szinte megragadhatatlan: teljes egészében csak a könyv befejezése után látjuk át. Szövevényességét az adja, hogy a szereplők – akárcsak az ember általában – képtelenek a jelent a maga jelenidejűségében élni: folyamatosan múltbeli képek, emlékek tolulnak fel bennük, amik részint magyarázatként szolgálnak reakcióikra, érzelmeikre, részint árnyalják az egyes szereplőkről fokozatosan kialakuló képet. Az időkezelés ennek megfelelően rendkívül (de nem zavaróan) bonyolult, a múlt számtalan rétege hullámzik be a jelenbe, emellett pedig az egyes szereplők visszaemlékezései is egymásra csúsznak, palimpszesztszerű átfedéseket okozva. (A történések három szereplő szempontjait követik). Az eredmény mindenesetre az „örök jelen” rendkívül pontos, több szempontból ellenőrzött, kiegészítő adatokkal dokumentélt, „hiteles” képe. (Már amennyire ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet egy fiktív történetben).
Joni 1996 nyarán mutatja be Aaront a szüleinek, és a fiút elbűvöli a lány apja: Sim Sigerius fiatalabb korában dzsúdóbajnok volt, de egy sérülés miatt abbahagyta a sportolást. Nem sokkal később kiderült, hogy született matekzseni – és különösebb előtanulmányok nélkül professzor, majd egy elitegyetem igazgatója lett. Emellett csodálatos családapa. Mint Aaron megtudja, Joni és Janis nem saját lányai: Tinekének, második feleségének gyermekei, a lányok viszont imádják türelmes, segítőkész, biztos támaszt nyújtó második apjukat.
A két dátum (1996 és 2010) között terjed valahol a történet. (Bár sok a kikacsintás még így is). Az a történet, amely maiságával, közeliségével felzaklatja, fondorlatos szövevényességével elvarázsolja, szereplőinek sorsa által elgondolkoztatja az olvasót. Az a történet, amely érinti az összes társadalmi szempontból fontos problémát, amit a nyugati civilizáció ki tudott termelni az én-élmény 15. századi felfedezése óta. És, mivel mindennek kell egy origó, jelen és múlt között a 2000. esztendő a híd: az az év, amikor Enschédében felrobbant a tűzijáték-raktár, romba döntve a környéket, és – közvetve – a könyv szereplőinek életét.
A regény emblematikus figurája Sim Sigerius, a titokzatos, mindenki által irigyelt, „tökéletes” ember. Akiről persze fokozatosan kiderül, hogy az összes szuper tulajdonsága/cselekedete mögött valamilyen gazemberség húzódik meg. Új családját a lehető legjobban vezeti – viszont a régit elhagyta. Tineke gyerekeit nagyon szereti – viszont hallani sem akar saját problémás fiáról. Egy elitegyetemet képes eligazgatni, de saját életében, mint kiderül, mindent szőnyeg alá söpört, ami „nem illett a képbe” – míg végül persze utoléri az, ami elől elmenekül.
„Munkamódszereiben” hozzá hasonló Joni, a nagyobbik lány, Aaron barátnője. A jelek szerint tökéletes lányról Sim megdöbbenve fedezi fel, hogy egy internetes pornóoldalt működtet, ahol önmagáról készült fotókat árul. És talán hozzá hasonlít megtagadott fia is, Wilbert, akinek esélye sincs a „tökéletes jófiú” pózban fellépni, de mivel ugyanannyira vágyik minden megszerezhetőre, mint az apja, fellép hát a „tökéletes rosszfiú” szerepében. Hogy végül ez a kettő egymást oltja ki – talán nem véletlen.
A könyv témája tehát a modern családban fellépő megyannyi probléma: a széthullás, a szülői felelősség határai, a magánélet és családi élet közötti feszültség – de nem csak ennyi. Mondhatni működése közben veszi mikroszkóp alá a kommunikáció ellehetetlenedésének problémáját, a generációs különbségeket, a bevándorlás kérdését, az egyéni és közösségi érdek egymáshoz viszonyulását, az elidegenedést. Vagy, ami még jobban lenyűgözött, a valóság egyéni arcait, és azoknak az egymáshoz való viszonyulását, a dolgok egyéni értelmezését, és a „másik” világával való szembesülést. Mindezek végén pedig az egyén lehetséges reakcióit: Joni frivolságát, Janis középszerűségét, Tineke alkalmazkodását, Aaron őrültségét és Sim öngyilkosságát.
Mint egy őrült karnevál, aminek végén lehullanak az álarcok, és a résztvevők megsemmisülten kerülik egymás tekintetét – mert az egyéni érzések, érzékek, érdekek és ambíciók ilyen fokú érvényesítése közben mindenféle kapcsolat ellehetetlenül. A másikhoz csak üres, hideg szavak koccannak, amiknek kiszámíthatatlan a hatásuk. Jobb tehát elbújni: egy másik álarcba, az őrültség mögé, vagy a halálba.
A tanulság? Talán, hogy más idők jöttek. Hogy ez tovább nem folytatható. Hogy a 21. században az egyén már nem lehet mindenek mércéje – mert ebben a szerepében megbukott. És ha így van, akkor jó, ha ezt a könyvet minél többen elolvassák. Talán meglátják a mélységeit. Jó, ha minél többen belehullunk egy pillanatra abba a tükör-csapdába, amit a körülöttünk fortyogó világ közepén ez a mű állít: hogy elsápadjunk, magunkra ismerve valamelyik értetlenkedő szereplőben, és tudomásul vegyük, hogy a törvények nem ismerete itt sem mentesít a büntetések alól.