Juan José Campanela Szemekbe zárt titkok című, 2009-ben bemutatott, 2010-ben a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó Oscar-díjjal kitüntetett filmje azok közé tartozik, amelyek utólag is hozzájárulnak az alapötletként szolgáló regény népszerűsítéséhez. Magyarország esetében ez talán különösen igaz, hiszen míg a nagy sikerű filmet már 2010-ben vetítették a magyar mozikban, Eduardo Sacheri könyve mindössze az idén, 2015-ben jelent meg fordításban, és a könyv fogadtatása szempontjából valószínűleg nem volt mellékes a filmes előélet. A regény magyar fordítása olyannyira magán viseli a film hatásait, hogy átveszi a film magyar címét (Szemekbe zárt titkok), jóllehet az eredeti alkotások címei között árnyalatnyi eltérés van: Sacheri regényének a címe La Pregunta de sus ojos, míg a film címe El secreto de sus ojos. (A pregunta kérdést, a secreto titkot jelent).
Bármennyire is közhelyszerűnek számít, hogyha valaki könyvből készült filmet néz, szinte elkerülhetetlen, hogy utána (vagy akár már közben) azokat a pontokat keresse, amelyekben a két alkotás eltér egymástól. És ha már így történik, akkor legalább ennyire közhelyszerűen az esetek többségében a végkövetkeztetés az, hogy a bármennyire is jó volt a film, a könyv jobban tetszett. Sacheri és Campanela alkotásainak összehasonlításából viszont ennyire egyértelmű végkövetkeztetés nem vonható le. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a film cselekménye több lényeges ponton is eltér a regény cselekményétől, ez azonban mégsem megy a minőség rovására, továbbá az sem elhanyagolható, hogy minden változtatás a szerző hathatós közreműködésével zajlott: Campanela mellett ugyanis a film forgatókönyvének elkészítésében maga Sacheri is részt vett.
A regényhez képest a filmben alkalmazott változtatások egy része talán fölösleges (mint pl. a főszereplő nevének megváltoztatása Benjamín Chapparóról Benjamín Espositóra), ellenben több olyan módosításra is sor került, amit talán a film műfaji kereteiből adódó szűkebb lehetőségek, esetleg más szempontok vezérelhettek. Az előbbiek közé sorolható bizonyos szerepeknek a karakterek közötti újra-elosztása: a Benjamín kollégája és imádottja, Irene például jóval hangsúlyosabb szerepet kap a filmben mint a regényben, sokkal aktívabban jelen van az eseményekben. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy így sokkal nyilvánvalóbban ki lehetett bontani a közte és a Benjamín közötti (egyébként elég egyoldalú) szerelmi szálat. A regényben ez teljesen más, ott Benjamín gondolataiból és visszaemlékezéseiből jól kiérezhető az érzelmi kötődés, és Irene mindvégig a háttérben marad, nincs szoros ráhatása a fő cselekményszál alakulására. Amit ennek kapcsán sajnáltam, hogy Irene előtérbe kerülése a filmben éppen a regényben oly szimpatikus Sandoval karakterének háttérbe szorítását eredményezi. (Habár a maga módján őt „kompenzálják” a film alkotói – és az a nem éppen szívderítő jelenet ismét egy jelentős eltérés a regényhez képest.)
Szintén érdemes kiemelni a gyilkos elfogásának momentumát, mint olyant, amelyben a változtatásnak nem volt lényeges indoka, mégis érthető: Sacheri nagy focirajongó, de mivel a regényben erre történő felületes utalások filmes keretek között nem jöttek volna át, a filmben egy egész jelenetet írnak át (vélhetően) csak azért, hogy ez nagyobb hangsúlyt kaphasson. A film zárójelenete szintén lényegesen eltér a regényétől, és sokat gondolkodtam azon, hogy ezzel mi lehetett az alkotók célja. Igazából nem találtam rá jobb választ, mint azt, hogy így sokkal mozgalmasabbá lehetett tenni a végkifejletet, ami jobban passzolt a film dinamizmusához. Azon lehetne vitatkozni, hogy melyik megoldás sikerült jobban, én viszont azt érzem, hogy a könyv esetében a zárójelenet teljes mértékben illeszkedett a regény stílusához és hangulatához, míg a kissé mozgalmasabbra sikerült filmhez jobban illett az a végkifejlet, amit választottak. Főként, hogy a csattanónak szánt jelenetbe becsempésztek egy rövid, de igen hatásos mozzanatot: a gyilkos, Isidoro Gómez által Benjamínhoz intézett legutolsó egy mondat, aminek megdöbbentően nagy súlya volt nemcsak a cselekmény, hanem a történet üzenete tükrében is.
Juan José Campanela filmje kiváló példája annak, hogyan kell jó regényből jó filmet készíteni, úgy, hogy az alaptörténet váza és lényege megmaradjon, ugyanakkor az alkotói szabadság ne szoruljon szigorú korlátok közé. Pozitívum, hogy utóbbi egyáltalán nem vált öncélúvá, a változtatások többsége jól indokolható, emellett az sem elhanyagolható, hogy mind a film alkotói, mind szereplői egyaránt kiváló munkát végeztek. Sacheri regényéből egyébként hollywoodi adaptáció is készül, amelyben olyan színészek játsszák majd a főbb szerepeket, mint Julia Roberts, Nicole Kidman, Michael Kelly, Chiwetel Ejiofor és Dean Norris. A rendező és a forgatókönyvíró az a Billy Ray, aki a Hart háborúja, a Dolgok állása, az Éhezők viadala és a Phillips kapitány című filmek forgatókönyvét is jegyzi. A nagy nevek ellenére én valahogy mégis szkeptikus vagyok azt illetően, hogy az új adaptációnak mennyire sikerül megőriznie Sacheri regényének hangulatát és szellemiségét.