Jean-Paul Didierlaurent novellákat írt. Eddig. Aztán megírta A 6:27-es felolvasó című kisregényét, és azt kell, hogy mondanom, milyen jól tette! Jól tette azért, mert nem csupán egy kellemes olvasmányt tett le a szépirodalom asztalára, hanem lopva, vagy éppen szánt szándékkal, egy kicsit azért könyvbarát propagandát is folytat.
Guylain Vignolles életkorát tekintve a harmincas évei elején járó fiatalember. Egy könyvzúzdában dolgozik, ahol ő az a személy, aki a hatalmas, feneketlen éhségű könyvzabáló gépet kezeli, ellátja “élelemmel” minden alkalommal, amikor szükséges, aztán pedig, amikor az már jóllakott és kiböfögött magából minden végterméket, a szörny gyomrába mászik, és kiszabadítja az épen maradt, átázott könyvlapokat a fogaskerekek közül. Természetesen, ezen cselekedete titkos marad mindenki számára, mert mire kimászik a fenevad torkából, az ázott lapok már a csupasz mellkasához lapulnak a munkaruha alatt. Még csak az kéne, hogy valaki felfedezze, hogy mit csinál! Egyébként is, még ő maga sem érti igazán, hogy mire jó ez az egész, hiszen ezeknek a jobb időket is élt könyvlapoknak semmi hasznuk nincs. Hacsak az nem, hogy Guylain minden reggel munkába menet, ugyanazon a járaton, a hat óra huszonhét percesen felolvassa őket az éppen aktuális közönségnek. Csak úgy, egymás után, ahogy jönnek sorban. És cseppet sem törődik azzal, hogy hasznára válik-e valakinek; hogy tetszik-e valakinek; és főleg, hogy hallgatja-e a felolvasást valaki, vagy csupán eltűrik neki, mint különc bolondnak ezt a hóbortot, hogy vadidegen embereknek összefüggéstelen szövegrészeket olvas fel minden reggel ugyanabban az időben.
Egyébként maga az olvasó is azt gondolhatja, hogy Guylain egy megszállott figura. Egyedül él, azazhogy szinte, mert egyetlen társa egy aranyhal, már a sokadik generációból, akivel néha még beszélget is. Emellett igen hajlamos a magányra, alultápláltnak tűnik, és a közelmúltban nem volt egyetlen barátnője sem. Barátja sem sok van, és egyébként is, sokszor egész nap csak dolgozik, egy olyan munkát végezve, amit teljes szívéből gyűlöl. Ráadásul értelmetlennek tűnő felolvasásokkal zavarja meg az álmukból még nem ébredt, unott képű utasokat.
Az író ilyen egyszerűen tárja fel előttünk a mai kor emberének dilemmáit, egy valójában jelentéktelennek tűnő történet közben vezet rá arra, amivel már mindannyian találkoztunk: a magány, az elszigeteltség, az egyhangúság, a pénzért végzett örömtelen munka, a kapcsolatnélküliség egyre jellemzőbb civilizáltnak mondott világunkban. Jean-Paul Didierlaurent nem tett mást, mint kiragadott tetszés szerint egy figurát ebből a masszából, és megszemélyesítette könyvének hasábjain. És bár a választása egy magányos agglegényre esett, mégis zseniális egyszerűséggel sikerül neki eredetiséget vinni a történetébe, amely ezáltal sajátos izgalommal ruházódik fel. Ugyanis a felolvasások, úgy tűnik, mégsem tűnnek el teljesen a süllyesztőben, néhány órával meghosszabbítva a szerencsétlen sorsra szánt könyvlapok életét, mert valaki, helyesebben valakik felfigyelnek Guylain mindennapos, áldozatos tettére. És éppen ezeknek a valakiknek hála, főhősünk kibillen a konfortzónájából és eleinte vonakodva, de a kihívás elől nem menekülve elvállalja, hogy másoknak is felolvas, ráadásul szombat délelőtt, ami számára is a pihenés napja lenne. Ezáltal azonban egy új színfolt kerül az életének szürke palettájára, és úgy tűnik, egyre csak gyűrűzik és színesedik tovább, hiszen már nem csak ő, hanem a könyvfaló üzem kapusa is csatlakozik a játékhoz. Guylain, akárcsak különös, újdonsült hallhatósága, egyre jobban élvezi a dolgot, megfigyelve minden apró részletet, arcvonást, reakciót a felolvasás ideje alatt.
Az író talán játszik velünk, és el akarja hitetni, hogy az egész történet a könyvlapokról és felolvasásról teljesen kimerül ezekben a pillanatokban. De nem. Ugyanis kiderül, hogy egy szerelmi történetet olvasunk, már sokadik oldalon, csak eddig még nem tudtunk róla. Mert ott van ugye Guylain szerelme a könyvek iránt, de van még valami más is. Egy igazi, élő szerelem reménye, amely a maga csendes módján, egy digitlis eszközön, magányosan utazva főhősünk kezébe kerül, épp a hathuszonhetesen. Innen fogva Guylain élete egyre jobban összefonódik a soha nem látott lány mindennapjaival, felolvasását annak naplójegyzeteknek szánt, humorral és öniróniával fűszerezett írásai teszik ki. Ezzel párhuzamosan pedig megindul a nyomozás, amely arra hivatott, hogy a talált adathordozó titokzatos tulajodonosának kilétét felfedje.
A szerző különös, féltő gondoskodással viseltetik a regénye iránt. Nem hagyja sem unalmassá, sem túlbonyolítottá válni. Novellára jellemző írásmódban ugyan, vagyis tömören, tárgyilagosan, átmenet és túlszínezés nélkül, de eredeti, kissé melankólikus, keserű iróniába burkolva végső soron egy kedves kis történettel ajándékoz meg, amelynek befejezése is jellemzően a novellához hasonló. Mert sose tudjuk meg, mi történik azután, miután…? A cselekmény nagyjából Guylain sorsára irányul, de érintőlegesen bepillantást enged mások életének alakulásába is, talán éppen ettől lesz kisregény a mű.
Nem tudom ismét nem megjegyezni a történet egyediségét. Nem sokszor találkozunk olyan elbeszéléssel, amely arról szól, hogy valaki könyvzúzdából könyvlapokat menekít ki az utókornak – felolvasás végett. Önként és szántszándékkal. Úgy gondolom, még ha nem is tudatosan, de valamiért nem véletlen az, hogy éppen könyvlapokat. Mert ahogy a korábban felsorolt jellegzetességek, úgy az olvasás ritkulása, a könyvekkel való mostoha bánásmód és a rájuk való szükség hiánya sem kevésbé jellemző az egyre digitalizáltabb világunkra. Ebből a nézőpontból ez a regény egy halk segélykiálltás is lehet. Mindemellett egy szórakoztató, kellemes, eredeti mű, mind témáját, mind írói módszereit és nyelvezetét illetően.