A Park Kiadó Jenette Winterson művének újrakiadására vállalkozott – a regény 1998-ban már megjelent az Európa Könyvkiadó gondozásában. Így aztán kíváncsi voltam, mivel is érdemelte ki a mű ezt a kitüntető figyelmet a túlcsorduló kínálatban. És azt hiszem, valami ínyencségre bukkantam.
Talán nem mindenki fogja ugyanannyira élvezni a könyvet. Előfordulhat, hogy a cím alapján valaki szenvedélyes szerelmi történetre számít, és – bár végül valamilyen formában ezt is megkapja –, csalódik. Hiszen ez a regény nem(csak) a szerelmi szenvedélyről szól, hanem magának a Szenvedélynek a röntgenképe. Kegyetlen és őszinte átvilágítása ennek a megfoghatatlan dolognak, ami végső soron többé vagy kevésbé minannyiunk életét irányítja.
Tulajdonképen két történet szövődik össze, két szubjektív, egyes szám első személyben elmesélt, hiányos és érzelmektől átszőtt, a mesélők által önkényesen darabolt történet. Egy kíváncsi parasztfiúból lett katona és egy velencei csónakos leánya az egész regény apropója, de történetük csak ürügy az ábrázolt történelmi korszak bemutatására. Napóleon tündöklésének korában vagyunk, és a cselekményt meghatározó tényezők között természetesen egészen előkelő helyet foglal el a császár. A főszereplő azonban mégiscsak a címszereplő – maga a szenvedély, ami ezer arcot ölthet, lényege mégis ugyanaz: egészen követel, és semmit sem ad cserébe.
Azt hiszem, ha a szenvedély van az uralkodó helyen, egészen érdekes korkép festhető, és itt éppen ez történt. Napóleon korát szemléljük, alulnézetből, töredezetten, kissé mitikus ködbe ágyazottan, mégis hitelesen. Láthatunk névtelen parasztembereket, akik az ünnepi máglyarakásra vetik életük munkáját. Láthatunk egy olyan Napóleont, aki szenvedélyesen szereti a csirkehúst, a nagy termetű lovakat, és a hadi cselekedeteket is, függetlenül az eredménytől – meg kell neki lenni, ha kétezer szenvedélyes katonája hal is bele. Látunk őrült szenvedéllyel harcoló katonákat egész Franciaország területéről, és olyanokat is, akik ugyanolyan szenvedélyesen szeretik a nyilvánosházakat. S hogy mi is valójában a szenvedély? Az ördög műve? Az idegek játéka? Az Ég ajándéka? Lehetőség a teljesebb megtapasztalásra, vagy ketrec, ami beszorít, és elzár minden mástól? A kérdést ki-ki a maga tapasztalatai szerint válaszolja meg. Mindenképpen sok összetételű játszma, ami mindenkit foglalkoztat: a bátrakat, mert megtapasztalják, és a gyávákat, mert örökös kihívás számukra a lehetőséggel való szembesülés. A bölcseket, akik tán óvatosan elkerülik, és az őrülteket, akik merik meglovagolni. Az okosakat, akik megtanulják a leckéit, és a butákat, akik folyamatosan elszenvedik pofonjait.
És mint mindannyiunk életében annyiszor: itt is szenvedélyes gyűlölet és szenvedélyes szeretet apró morzsáiból kerekedik ki valamiféle történet, ami nem torkollik klasszikus hepiendbe, mégis elégedettséggel tölti el az erre vágyó olvasót is. Hiszen semmire sem vágyunk jobban mi emberek, mint a szenvedélyre – és valamiféle hazatalálásra. Ez a két, egymást jobbára kizáró állapot viszont egyszerre van jelen a könyvben. A szenvedély a könyv minden lapján. A biztonság pedig a lehetőségben. Hogy valahol csak „van idő, hogy lassan szeressen az ember.” A boldogság pedig talán az az állapot, amikor megengedjük magunknak a lelassulást, a saját időhöz való alkalmazkodást, és esélyt adunk belső életünknek a kristályosodásra. Talán az az állapot, amikor egyensúlyt találunk „önmagunk” és „a másik” között.
„Még mindig szeretem, és nem csupán egy fantáziaképet, mítoszt, nem csupán képzeletem egy szülöttét szeretem.
Őt. Valakit, aki nem én vagyok. Bonapartét kitaláltam magamnak, ahogy ő maga is kitalálta magát.
A szenvedély, amit iránta éreztem, még akkor is, ha ő nem tudta viszonozni soha, megmutatta számomra, mi a különbség aközött, ha kitalál magának egy szeretőt az ember, vagy ha tényleg szerelmes valakibe.
Az egyik rólad szól, a másik valaki másról.”