1979 nyara, egy San Franciscótól északra, a Tamaplais-hegység oldalában fekvő kisváros. Idilli hely. És egy itt élő idilli család: Anthony Toricelli nyomozó és felesége, valamint kiskamasz lányaik, a 13 éves Rachel és a 11 éves Patty. Az idill azonban véget ér, amikor a jóképűnek mondott nyomozó elhagyja a családját. Innentől a Toricelli-lányok élete gyökeresen megváltozik. Édesanyjuk súlyos depresszióba esik, könyvtári könyveibe temetkezik, mintegy menekülve a való világ gondjai elől. Bár fizikailag nem hagyja el őket, szobájába zárkózik, és csak felületesen érintkezik a lányaival, elhanyagolva szülői teendőit. Anyagi nehézségeik miatt nélkülözniük kell, a lányok azonban hamar feltalálják magukat. Miközben kortársaik napi több órát töltenek a képernyő előtt vagy plázákban költik zsebpénzüket, a Toricelli-lányok igazi gyerekek maradnak. Patty imád kosárlabdázni, Rachel kitalált történeteit veti papírra, és szentül hiszi, hogy hatodik érzékkel van megáldva, tud olvasni mások gondolataiban. Sok időt töltenek el együtt, bicikliznek, kétszemélyes színdarabokat adnak elő, a házuk mögött elterülő erdőben kószálnak naphosszat, vagy éppen a szomszédok után nyomoznak, történeteket találva ki róluk, majd esténként kertjeikbe lopózva nézik a tévét a nappalik ablakán át, s mivel hangot nem hallanak, a párbeszédeket is ők találják ki.
Szülői kontroll nélkül telnek napjaik, szabadok, mint a madár, fantáziájukból merítik érdekesebbnél érdekesebb, néha merész, veszélyes játékaikat, helyszínnek használva az egész hegyet. Nem is sejtik, hogy a környék mennyire veszélyes, egészen addig, amíg június 21-én, a nyári napforduló beálltával elő nem kerül egy fiatal lány holtteste, nem messze attól a helytől, ahol játszani szoktak. A lányt egy zongorahúrral fojtották meg, lemeztelenítették, szemeit szigetelőszalaggal leragasztották, testét térdeplő, imádkozó pozícióba rendezték. A bűnügyi orvostani vizsgálat megerősíti, hogy a lányt előbb megölték, majd a halál beállta után megerőszakolták. Az eset mélyen megrázza a békés kisváros lakóit – ugyanakkor az olvasót is, hiszen pár oldallal korábban egy csodálatos testvérpár felhőtlen, vidám kalandjait olvashattuk.
A rendőrség, a nyomozást vezető Toricelli felügyelővel az élen, a város lakóihoz hasonlóan abban reménykedik, hogy elszigetelt esetről van szó. A remény azonban hamar szertefoszlik: alig másfél hónap leforgása alatt három újabb áldozatra bukkannak. Az elkövető az Alkonyi Fojtogató nevet kapja a médiától – ezzel arra utalnak, hogy az áldozatokra mindig naplementekor találnak rá. Ahogy múlnak a hónapok, egyre több áldozatot ejt a gyilkos, a rendőrségnek pedig nincs használható nyoma, amelyen elindulhatna. Toricelli felügyelő tehetetlenségét, kétségbeesését figyelve, Rachel minden eddiginél veszélyesebb kalandra vállalkozik. Elhatározza, hogy a tiltások ellenére felmegy a hegyre, és önmagát csalinak használja, hogy apja elkaphassa az Alkonyi Fojtogatót. Rachel a tizenhárom évesekre jellemző vakmerőséggel, meggondolatlansággal száll szembe a gyilkossal. Későn jön rá, hogy távolról sem olyan sérthetetlen, mint gondolta. A tervének számos hézagos része volt, s emiatt ő lehetne a következő áldozat, ha Patty közbe nem lép. A lányok sértetlenül hazakerülnek, a gyilkos pedig elmenekül – legalábbis egyelőre.
Joyce Maynard 2013-ban megjelent regénye, A lány a hegyen összetett történet: egyrészt családi dráma, mely az egyik legerősebb kötelékről, a testvéri szeretetről szól, másrészt vérfagyasztó krimi. Mindkét szál erős, de az alaptörténet a Toricelli-lányok története, ők ketten a regény főszereplői. A nyomozó, az édesanyjuk, sőt a gyilkos is csupán mellékszereplők. A testvérekről szóló rész hosszabb is, személyesebb is, emiatt közel érezzük magunkat hozzájuk. Szemtanúi vagyunk a családjuk szétesésének, meghatódva olvassuk, mennyire megváltozik a lányok élete a válás következtében. Pontos leírást kapunk arról, hogy mit érezhet egy gyerek a megváltozott életkörülmények kapcsán, hogyan viszonyulhat egy új élettárs fogalmához, mi lehet a következménye annak, ha nincs szülői kontroll. Összeszorul a szívünk látva azt, ahogyan ez a testvérpár teljesen egymásra van utalva. Ugyanakkor ez a regény mondanivalója is: a testvér felbecsülhetetlen kincs, aki feltétlen módon szeret és elfogad bennünket, minden körülmény között mellettünk van, kész életét kockáztatni azért, hogy megmentse a miénket.
A történetet a már idős Rachel meséli el egyes szám első személyben, ez pedig magas fokú hitelességet kölcsönöz a regénynek. Mintha egy horrorisztikus énregényt olvasnánk. Élénk ábrázolásának köszönhetően könnyen beleéljük magunkat a történetbe, újraéljük gyerekkorunk önfeledt játékait, kora kamaszkorunk viharait, izgatottan várjuk, hogy mikor csap le újra a gyilkos és hagy-e ezúttal használható nyomot, amelyen elindulhat a rendőrség.
Nyelvezete egyszerű, könnyedén átrágjuk magunkat a szövegen, a részletes leírásnak, bőségesen használt jelzőknek köszönhetően pedig magunk előtt látjuk a környezetet is, amelyben az események zajlanak. A karakterek alaposan kidolgozottak, megismerjük őket közvetlenül, jellemzésből, de közvetett módon is, viselkedésükből, beszédstílusukból. A történet lineáris, 1979-től napjainkig tart. 1979 a gyilkosság éve volt, az ezt követő évek gyakorlatilag egy hosszú epilógust képeznek, ami miatt a regény egyébként átlagos terjedelme is túl hosszúnak tűnik. Az utolsó 50-70 oldal túlságosan is erőltetett, olyasmiről olvasunk, amit már le kellett volna zárni. A befejezés, a gyilkos elfogásának története túl hosszúra nyúlik, a korábban felfokozott feszültséghez viszonyítva pedig csendes, kissé egyhangú is, ami csalódást okozhat: szeretnénk újraírni a végét, izgalmasabb befejezést kitalálni.