Kim Stanley Robinson: Aurora

Írta : Kim Stanley Robinson
Eredeti cím : Aurora
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Aurora
Fordította : Farkas Veronika
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 500
95
Vidd hírét!
  •  
  •  

A sci-fi sosem volt a kedvenc műfajom, de egy-egy igéretes példányt időnként szívesen elolvasok. Kim Stanley Robinson pedig annyi díjat nyert már (többszörös Hugo-, Nebula- és Locus-díjas), hogy azt gondoltam, melléfogni biztosan nem lehet vele. Az Aurora egy csillaghajó útját meséli el, amely több generációnyi idő alatt jut el a földtől 11,9 fényévnyire levő Tau Cetire, hogy benépesítse valamelyik, élhetőnek ítélt holdját.


Biztosan nem én vagyok arra hivatott, hogy tartalmilag ítélkezzem a könyv felett. Bevallom, kezdetben még untatott is a sok adat, fizikai, biológiai, matematikai szakkifejezés, amiről nem tudtam, egész pontosan mit is takar. Aztán valahogy legyőztem a lustaságomat, és elkezdtem utánaolvasni a dolgoknak, és ekkor egyszerre „kinyílt” a könyv… Persze, ez annak is köszönhető, hogy közben folyamatosan haladtam az olvasással, és rábukkantam azon vonatkozásaira is, amik már az én humanista szívemet is megdobogtatták.

Számomra végig megmaradt ez a két vonulat. Egyrészt a tudományos-technikai kérdések részletezése, elméletek felvetése, tisztázása, kísérletek eredményeinek ismertetése. (És egészen biztosan a rendszeres sci-fi olvasókat ez le fogja nyűgözni. A szerző olyan könyörtelen logikával és következetességgel ír, hogy végül még én is megértettem.) Másrészt az egész sajátságos helyzet emberi vonatkozásai, amelyek mindig, minden különleges esetben vizsgálva lenyűgözik az embert. A genetikai sokszínűség a különböző élőhelyeket leutánozó biomokban valósul meg, de az egyensúly megőrzése felvet egy sor kérdést, amit a szerző valóban tudományos igényességgel tárgyal. Az alkalmazkodás kérdését, ami ebben az esetben nemcsak viselkedésmódosítást jelent, hanem egy zárt világ szabályaihoz való teljes pszicho-fizikai idomulást, több generáció alatt. Ehhez kapcsolódóan az önfegyelem és a lázadás kérdését, illetve az érdekérvényesítés vagy az egyén ön-alárendelése közötti választást a közjó érdekében. Az utódok létrehozásának és nevelésének kérdését, ami számunkra magától értetődő jog, a csillaghajón azonban minden nagyon jól ki van számítva, és akár néhány ember pluszban (vagy mínuszban) felboríthatja a kényes egyensúlyt, ami a mikroorganizmusok, anyagok és gázok fogyasztását, újrahasznosítását és újratermelését illeti. A különböző organizmusok alkalmazkodási képességének és a devolúciónak a kérdését (a mikroorganizmusok például gyorsabban alkalmazkodtak, megváltozott a szaporodási ütemük). A kirekesztés, kitaszítottság kérdését, hiszen a (talán) megfertőződött Jochi élete hátralevő részét magányosan tölti egy kis űrkompban, a hajóhoz csatlakozva, mégis attól elkülönülten. A szociális egyensúly megbomlása, a történelem ismeretének szükséges vagy felesleges volta szintén terítékre kerül.

Végső soron számomra két kérdés bizonyult alapvetőnek, amiért érdemes volt megírni (sőt, el is olvasni) ezt a könyvet. Egyik, hogy lehetséges-e egy másik bolygón való letelepedés – és bár erre nem kaptunk egyértelmű választ, a szerző nem túl optimista. A másik pedig az öntudatos és érzékeny mesterséges inlettigencia kérdése: vagyis hogy léteznek-e érző, gondolkodó robotok.

A könyvnek több főszereplője van: Dévi, a legokosabb mérnök, aki minden hajóval kapcsolatos problémát azonnal meg tud oldani; a lánya, Freya, aki csalódást okoz az anyjának azzal, hogy nem olyan sziporkázóan okos – viszont cserébe ő lesz a hajónak a „szíve”, aki ugyanolyan jól ismeri a hajót, mint az anyja, de emellett időt szán arra is, hogy megismerje és megértse a rajta élő embereket is. Az igazi főszereplő viszont kétségkívül maga a hajó. A hajó, ez a bonyolult gépezet, amelyet azonban Dévi valamiképpen életre kelt azáltal, hogy beszélget vele, és szereti. Talán azáltal is, hogy olyan bonyolult feladatokat kér tőle, amelyeket csak emberek képesek elvégezni. A „Készíts narratívát az egész utazásról!” utasítást sosem hajtja tökéletesen végre a hajó, de a munka során szembesül a „fontos” és „lényegtelen” kérdésével, a szempontok sokféleségével, a szubjektivitással. És mire Dévi halála után Freya valamiféle automatikusan elfogadott vezetővé lép elő, mire a populáció egy része úgy dönt, hogy visszatér a Földre, és ezt hibernációban teszik, a hajó, a robotok segítségével, úgy képes gondoskodni a rajta alvó emberekről, mint egy gyengéd édesanya. És ezt támasztja alá az utolsó gesztusa is: bonyolult kalkulációk sorával számítja ki, hogyan juttassa haza drága terhét a Földre, majd magára maradva szétég a Nap heves tüzében. Mi ez, ha nem egy önzetlen szülő önfeláldozó tette, aki – miután dajkálta, felnevelte, segítette gyermekét – ha kell, élete árán is biztonságba helyezi őt?

Nem hiszem, hogy sikerült a könyv tudományos alaposságát, izgalmas feszültségét áthozni, de arra talán sikerült rávilágítanom, hogy ez a mű mindenki számára érdekes lehet. Nemcsak a tudományos-fantasztikus vadászoknak, hanem a társadalom-, természet- és bölcsészettudományok kedvelőinek is. Nincsenek űrszörnyek, különleges földön kívüli civilizációk: csak kőkemény realizmus, az emberi létezés legtöbb vonatkozásában vizsgálva.


Vidd hírét!
  •  
  •