Számomra két nehéz feladat van igazán: olyan könyvről írni, ami sekélyes és nem érintett meg igazán, és olyanról írni, ami teljesen felforgatott. Marc Dugain 2012-ben kiadott könyvének, az Óriások útjának hátsó borítóját olvasva azt kérdeztem magamban, mire jó, ha valaki olyasmiről ír egy regényt, egy thriller kategóriába is szinte beillő krimit, amiről már mindent tudunk és bárhol utána olvashatunk. Ed Kemper személyére ugyanis több történet, film (többek között ő ihlette Thomas Harris A bárányok hallgatnak című könyvének sorozatgyilkos szereplőjét, amelyből a jól ismert film is készült), zeneszerző és könyv alapozott. Lehet ebből még kihozni valamit, ami új megvilágításba helyez egy pszichopata sorozatgyilkost, mindezt pedig úgy, hogy még érdekes és újszerű is legyen?
Marc Dugain főhőse, Al Kenner alakját tehát egy amerikai sorozatgyilkos, Ed Kemper ihlette, aki közeli családtagjait és még néhány fiatal lányt is megölt egészen fiatal évei során. A regény első lapjain még nem derül ki, mennyire követi a szerző Edmund Kemper szörnyű és valós történetét. Ugyanis egy börtön kapuján belül találkozunk az idősödő Al Kennerrel, aki az egykori hippilánynak meséli el a történetét, miközben az könyveket visz neki felolvasásra. A nyitókép Al apai nagyszüleinek háza táját tárja elénk egy isten háta mögötti farmon, ahogy a nagyanyja és a nagyapja él. Al a szülei válása után a nagyszülőkhöz kerül, mert sem az anya, sem az apa nem vállalja a felügyeletét; hogy miért, csak fokozatosan derül ki. A tizenöt éves fiú egyes szám első személyben, teljesen szubjektíven megélt érzelmei tükrében mesél. Az első néhány oldal erejéig még teljesen szokványosnak tűnik minden, aztán szép lassan világossá válik, hogy Al Kenner nem egy mindennapi kamasz, átlagon felüli intelligenciával és hasonlóképpen kimagasló méreteivel igazi különc figurának számít kortársai körében is. Mindez elegendő ok arra, hogy minden fajta félelmet keltsen a diáktársaiban, senki sem szívesen barátkozik vele, a lányok meg egyenesen dühítik, ingerlik, maga sem érti, miért. Az olvasó viszonylag hamar szembesül azzal, hogy ennek a fiúnak olyan belső vívódásai és feszültségekkel teli gondolatai vannak, amelyek nem igazán passzolnak egy korban hozzá illő fiatalhoz, sőt, egy normálisnak nevezett emberhez sem. Igen éles eszű és kiváló megfigyelő képességgel rendelkezik, amely tények jó és elegendő feltételek lehetnének ahhoz, hogy egy sikeres életet megalapozzon a maga számára. Őt azonban teljesen lekötik a nyomasztó gondolatok, az ismeretlenből váratlanul rátörő késztetések, a mérhetetlen bűntudat érzése. Nagyfokú intelligenciájának köszönhetően mindent az elmében akar megoldani és megérteni, érzelmi síkon teljesen érzéketlen, együttérzésre képtelennek tűnik, és minden ösztönös megnyilvánulást racionalizál, hogy számára is felfogható és érthető legyen.
Hiszen mégiscsak egy gyilkos agyában vagyunk, az ő szemével látunk, az ő gondolatait halljuk, az ő küzdelmeit éljük át. Ez valahogy olyan szintre emelte ezt a történetet, ahol nem csak egy elborzasztó és viszolygást keltő tényekkel teleszórt tanulmányt olvashatunk egy megbomlott elméről, hanem számunkra is lehetőség nyílik a történések mélyebb megértésére és az együttérzésre. Lehet, hogy ez így furcsán hangzik, de mivel annyira érthető, logikus és megmagyarázható minden, amit Al gondol és tesz, a visszataszító mellett előfordulhat, hogy valamiféle közösséget élünk meg azzal, aki ennyit szenvedett az elnyomó anyja miatt. Al Kenner ugyanis gyűlöli az anyját, nem egyszerű gyűlölettel, hanem olyannal, amelyet az egész női nemre kiterjesztett, néhány igen elenyésző kivételtől eltekintve. Ugyanakkor imádja az apját, akit egy áldozatként lát (hasonlóképpen önmagához), ezért fordulhat elő, hogy az elfojtott düh és agresszió következtében egy délutáni séta alkalmával hátulról fejbe lövi a nagyanyját, aki szintén a zsarnok és férfilelket gyilkoló nőszemélyt testesíti meg számára. Később úgy magyarázza a történéseket, hogy pusztán kíváncsi volt, milyen a nagyanyaölés. Az első rendű összezavarodottság helyett ő azonban egészen másképp viselkedik. Ésszerűnek és következetesnek éli meg tettét, és szinte azonnal meg is magyarázza azt saját maga számára. Végig fenntartja azt az érvelést, miszerint ha nem így cselekedett volna, akkor megőrült volna. Első olvasatra ezt nem is lehet komolyan venni, később azonban rájövünk, hogy ő tényleg így gondolja ezt. Pontosan ennek a logikai fonalvezetésnek tudható be, hogy a nagyapja megölését követő magyarázat nem más, mint az, hogy az öreg dühös lett volna, majd összeroppant volna, ha megtudja, hogy az öregasszony halott. Bizarr formája a fájdalom enyhítésének, de Al fejében ez gond nélkül működik. Nyilvánvaló azonban, hogy a következmények elől nem lehet elfutni, és bármennyire is hatékony tud lenni a racionalizálás, ami rövid ideig megvéd az érzelmi felelősségvállalástól, a tettek hatása mégis lenyomatot hagy a pszichében.
Az író vagy nagyon jól ismeri, vagy csak nagyon jól ábrázolja a skizofrén vonásokat Al Kenner személyiségében. A történet előrehaladtával ugyanis a piszichiáterrel folytatott beszélgetések során lassan kirajzolódnak a család kusza kapcsolati szálai, egy frusztrált, alkoholista és valószínűleg többszörösen sérült anya jellemvonásai és tettei, amelyek súlyosan torzítják a gyermeke személyiségét. A gyermek nyíltan nem mert szembeszállni a fizikai és verbális megaláztatások sorozatával, így haragját szublimálja, másokon vezeti le, vagy aberráns szexuális viszonyokról folytatott fantáziálásokba tömöríti. Az anyával ki nem alakult egészséges kötődés hiánya miatt Al az elmébe menekül, ahol az értelem és az ésszerűség olyan mértékét alkalmazza, amely csak az ő világán belül állja meg a helyét, a valósággal és társadalmi normákkal való találkozás pillanatában azonban érthető módon romokba dől. Többször kijelenti, hogy nem tartja magát a társadalom számára veszélyes személynek, tettei elkövetésekor teljes tudatában cselekedett, és egyáltalán nem érez miattuk bűntudatot. Az elmegyógyintézet lakójaként normálisnak tartja magát, következetessége és zsenialitása lenyűgözi az őt kezelő orvost is. Mindezek mellett igazán biztonságban mégis az intézetben érzi magát, mert bár vágyik a szabadságra, nem tud mit kezdeni vele, rövid időn belül szorongani kezd tőle. Jó magaviselete és mentális ébersége következtében szabadon engedik, azzal a kikötéssel, hogy lehetőleg ne keresse az anyjával való kapcsolatot. Figyelemre méltó azonban ennek a függő viszonynak a kétoldalisága, egyrészt Al-, másrészt az anya részéről. Bár gyűlölik egymást (ez már eleve egy meghasadt, skizofrén helyzetet szül, hiszen azt gyűlölöm, aki életet adott, tehát ezzel magamat is gyűlölöm), mégsem tudnak egymás nélkül lenni. Időnként összetalálkoznak az útjaik, és egyre nyilvánvalóbb az olvasó számára, hogy egy újabb tragédia készül Al fejében. Irónikus módon ezzel párhuzamosan Al Kenner a rendőrség segítője lesz, mert amikor érzelmileg nem érintett, zsenialitása csak úgy sziporkázik, amikor sorozatgyilkost kell kézre keríteni. A belső feszültség azonban nem szűnik, a rossz gondolatok egyre visszatérnek, a labilitás és az elveszettség érzése az eufórikus boldogság pillanatainak állapotaival váltakozik a fejében. Minden arra utal, hogy igyekszik normális életet élni, de vannak olyan területek, ahol nem képes rá. A húr pattanásig feszül, aztán mégsem pattan el. Nem úgy, és nem akkor, ahogyan előre elképzelnénk vagy várnánk.
A szerző zseniális módón néha kissé vissza-visszanyúl az időben, egy korábban csak említett témát újra, részletesebben kifejezve. Ettől, hogy úgy fejezzem ki, alattomos módon még izgalmasabbá teszi az amúgy is letaglózó történetet. És ha ez még mindig nem volna elég, az utolsó oldalakon olyan csavarral jön, amire soha nem számítottunk volna. A regény ugyanakkor érdekes társadalmi és pszichológiai jellemrajz is egyben, az egyes szereplőket érintve, és azok által. Egy tudatlan és önmagát is romboló anya fiúgyermeke hogyan lesz maga is hasonlóképpen áldozata saját magának, bezárva az ördögi kört, gyilkossá válva? Egy okosságával és manipulációs képességeivel felfegyverkezett pszichopata hogyan képes megnyerni egy egész rendőrörs bizalmát és tiszteletét? Mindezekre a kérdésekre nem kapunk egyértelmű választ, de feltevésük újabb kérdéseket vet fel, ha mélyebbre akarunk ásni a témában.
Bevallom, nagyon nehéz érdemben minősíteni Marc Dugain regényét. Egyrészt azért, mert annyira felforgató, megbotránkoztató, elborzasztó, hogy időbe telik, amíg érzelmileg helyre lehet tenni az olvasottakat. Másrészt amiatt a fentebb már említett együttérzés miatt, amit lopva és csak halkan kimondva érzünk Al Kenner iránt. Aztán azért, mert sohasem tapasztalhatja meg, milyen a szabadság, mert élete végéig arra van kárhoztatva, hogy belső démonjaival harcoljon és ne érezze azt, milyen az együttérzés, a szeretet, milyen egy anyának boldog gyermeke lenni. Harmadrészt meg azért, mert szerintem az egyik legjobb esettanulmány a témában, elsősorban egyszerűsége, tárgyilagos elbeszélő stílusa és nyers, szókimondó modora miatt, na és az egyes szám első személye miatt, mindezt úgy, hogy a könyv nem egy szakmai értekezés. Tökéletesen megragadja – anélkül, hogy kimondaná – a skizofrénia lényegét: az értelem és az érzelmek közötti kapcsolat elvesztését. Nyilván azok számára íródott, akiket érdekel a téma, és akik képesek szembenézni olyan borzalmakkal, mint amiket Edmund Kemper elkövetett. Vagyis csak erős idegzetűeknek ajánlom, és olyanoknak, akik tudják, mennyire nem felfogható és megérthető a megszokott megközelítéssel élve egy ilyen ember belső világa. De azoknak nagyon ajánlom. Zseniális.