Igazi lélektörténet Anna Gavalda legújabb regénye, immár a nyolcadik, ami magyar nyelven megjelenik. A Billie egy élettörténet, ami a szerző korábbi műveihez hasonlóan olyan sorsokat mutat be, amelyek nem túl átlagosak, de mégis mindannyiunk számára ismerősek.
Az első személyű elbeszélés ideje egyetlen csillagfényes éjszaka. A halálra rémült Billie balesetet szenvedett barátja mellett számot vet életével, és egy távoli csillagnak fedi fel lelke legmélyebb bugyrait, cselekedeteinek mozgatórugóit, számol be a hullámhegyek és völgyek mögötti miértekről. Úgy tűnik, a szerzőnő kedveli azt a fajta cselekményszerkesztést, melyben két lazán összefűzött emberi sors csavarodik egymásra. Most a regény gerincét a hátrányos gyerekkorból előbukdácsoló Billie és a “család szégyene” homoszexuális Franck különös barátsága adja. A társadalom egyiküket sem nézi jó szemmel. Billie-nek a megbélyegzettség hátrányából, Francknak pedig az elvárások hálójából nehéz kiverekednie magát. Segítség pedig sehonnan nem jön.
A két kirekesztett azonban idejekorán felismeri, hogy egymáson segíteni tudnak. Odafigyelnek egymásra, és a legnehezebb pillanatokban ott vannak egymásnak. Időnként szem elől tévesztik egymást, míg a kamaszkor és a fiatalkor gyanús buktatóin átverekedik magukat. Az előrehaladásuk pedig sem nem egyértelmű, sem nem gyors tempójú. A társadalmi, érzelmi és anyagi stabilitás hiánya miatt sokszor kerülnek méltatlan helyzetbe, sokszor kénytelenek vállalni a bélyeget, amit a társadalom rájuk akasztott, belebújni az ezzel járó viselkedésmintákba, és a lelkük mélyére száműzni vágyaikat.
De a regény a meg nem alkuvásról is szól, az ébren tartott reményről, a cérnavékony ösvényen való araszolásról, annak a felismeréséről, hogy annyi vagy, amennyire magad értékeled – ha másokkal is el tudod ezt hitetni. Billie ájult barátját átölelve gyötrelmesen gyónja a hunyorgó csillagnak örökös hiányérzetét, amiért az anyja sosem tartotta a karjában. Büszkén vall jó illatú virágboltjáról, és emlékszik gyerekkorára, amikor társai kinézték maguk közül, mert télen büdös volt. És lelke fenekéig merítkezik abban a bizalomban és szeretetben, ami Franckkal köti össze, felismerve, hogy ez élete egyetlen igazi értéke. Minden más, amire kétségbeesetten vágyott, és amit végül megszerzett: a pénz és a társadalmi elismerés nélküle értelmetlen. Ahogy Billie fogalmaz: „A magam részéről biztos voltam benne, hogy Franck az én legnagyobb történetem”.
Társadalombírálat is a könyv, a „normalitás” bírálata, hiszen rámutat arra: szeretetlenül, kíméletlenül bánunk azokkal, akik nem felelnek meg elvárásainknak. Az egész helyzet szimbólumaként tűnik fel a regényben „Jólfésült Úr”, a példás családapa, aki megfellebbezhetetlen elvárásaival terrorizálja az egész családját, „megfelelő” mértékben osztogatva a büntetést – szóban, tettben, kinek-kinek „érdeme szerint”. Az életnek nem lehet odacsapni. Nem megfogható az igazságtalansága, szeretetlensége, durvasága. Szabályait nem lehet tudni, ki hozza, az ítélőbíró ismeretlen, a büntetés-végrehajtó személytelen. Jólfésült Úr azonban beazonosítható. Odaadó felesége van, aki szerető anya, gyermekei életre való, aranyos teremtések. Viselkedése tulajdonképpen „normális”, azt is mondhatnánk, társadalmilag elvárt: kicsit lekezelő az asszonnyal, hadd érezze, ki a főnök; szigorú a gyerekkel, hadd tanulják meg, milyen nehéz az élet; néha egy-egy nyakleves is belefér, nehogy azt higgyék, ők találták fel a spanyolviaszt; és persze sok-sok kritika mindenkinek, különben honnan tudnák, mi a helyes. Billie-ben lassan felforr az epe, és egy kétségbeesett ütéssel vonja ki a forgalomból azt, aki pillanatnyilag mindent megtestesít, ami számára egész életében igazságtalannak és kegyetlennek tűnt. Az egyik legjobb mondat a könyvben szerintem ez: „Billie arra született, hogy szép dolgokat hozzon létre, pedig olyan sokan törték magukat, hogy bebizonyítsák, nincs joga hozzá.” A világ azt üzeni: ha nem tiszteled a rendszert, nem kérünk belőled, még akkor sem, ha mindent szebbé, jobbá tehetnél.
És végül: a bátorságról is szól a könyv, hiszen óriási bátorság kell beinteni a rendszernek, az elveknek, az elvárásoknak, az érzelmi zsarolóknak, s mindenekfelett és mindeneken túl a szeretetet választani. A szeretetet, ami (férfi és nő között) egy ideális világban a házasságban csúcsosodik ki. A házasságot választani, ami egy ideális világban azt jelenti: már nemcsak magamért vagyok felelős. És tenni mindezt úgy, hogy tudod, alul-felül kilógsz Prokrusztész ágyából, hiszen már megint élsz valamivel a magad módján, amit mások másként használnak…
Száraznak érzem ezt az ismertetőt. Nem tudom, mennyire van benne az az életszagú, beszólós, keserédes, emelt fejű, csakazértis továbbvonszolódó, fájdalmas életrevalóság, ami annyira jellemzi Anna Gavaldát. Szerintem inkább olvassátok el a könyvet!