Gárdos Pétert színház- és filmrendezőként ismerheti a magyar közönség, de most, lám, szerzőként is elénk toppan. A Hajnali láz a művész első regénye, és véleményem szerint eléggé látszik rajta a szerző eredeti foglalkozása. Úgy értem, a szöveg felett mindenképpen győz a képiség, még akkor is, ha a szerző igazából egy belső történetet vet papírra. Pedig ugyancsak nehéz dolga volt, hiszen saját szüleinek szerelmi történetét dolgozta fel.
A kiinduló szál már-már 19. századi (kaland)filmbe illő: a fiú egy szekrény mélyén megtalálja szülei szerelmi levelezését, és ennek alapján ír regényt. A regény háttere 20. századi: koncentrációs táborok utáni betegség, külföldi szociális segítség, halál árnyéka az élni akaró életen. Maga a mű pedig igazi 21. századi művé sikeredett sűrített nyelvezete, képisége, lényeglátása, lecsupaszító valóságláttatása által.
A történet egyszerű: a koncentrációs táborból a tüdőbeteg Miklós egy svédországi kórházba kerül, ahol megállapítják, hogy alig hat hónapja van hátra. Ekkor 117 levelet ír, Svédországban lábadozó, Debrecen környékén született magyar lányoknak, azzal a szándékkal, hogy feleséget keres közülük. Rövidesen meg is találja „az igazit”, a műben Lili néven szereplő későbbi feleségét.
A regény legnagyobb erősségét abban látom, hogy megragadja az élet elején meghőkölt két fiatal életérzéseit. Talán gyakran olyan dolgokról ír, amiket alig lehet mai tapasztalatok után átérezni. Mert hogyan is érthetnénk meg a kicsit fennhéjázónak tűnő fiatalembert, aki újságíróként mutatkozik be, holott – a zsidótörvény „jóvoltából” – nem jutott tovább a lapkihordásnál? Hogyan érthetnénk meg azt a legyintést, amivel elintézi az orvos őszinte beszámolóját, és a végszót, mely szerint alig fél éve van hátra, – hogy aztán a halálos ágyán fekve egy csomó levelet írjon, feleséget keresve? Hogyan értékelhetnénk a maga helyén Lili kitérési kísérletét, vagy a levelekben fel-felbukkanó, naivan kacér, tudatlan-komolykodó más részleteket? Hogyan érthetnénk a két beteg ember között a távolság ellenére kibontakozó szerelmet, az élet mindenáron való igenlését? Hiszen a két szereplő egyszerre tapasztalatlan kamasz, és koncentrációs tábort is megjárt tapasztalt „öreg”, akiket a sors megfosztott a szokványos udvarlás örömeitől, de a buktatóitól is. Mindketten „meghaltak” már: Lilit halottaiból támasztotta fel, csodával határos módon Svensson doktor, Miklósnak pedig csak hetei vannak hátra. A fiatalos álmodozást valamiféle elszántsággal helyettesítik be, amely ugyanolyan érthetetlen, ugyanolyan nevetséges is talán, de kiragadja hősünket a betegség karmaiból, és végül hazavezeti oda, ahová vágyik.
És mindeközben hiteles rajzát kapjuk a svédországi szociális ellátásnak, a kórházban uralkodó körülményeknek, de leginkább a jellemeknek, amelyek befolyásolják a két fiatal pillanatnyi életét: az emberséges orvosokét, igazi és álbarátokét, akik a maguk nyomorának enyhítésére néha szánalmas, de néha felemelő dolgokat visznek véghez. No, és persze nem utolsó sorban Miklós és Lili, a súlyos múltból jőve jövőt álmodó, felnőttet játszó gyerek jellemének rajzát.
Ugyan puskaporszagtól mentesen, de háborús történet ez is: koncentrációs táborok emlékével és bántó kórházszaggal, de egy egészen másik nézőpontból tálalva, emberséges hozzáállással fűszerezve, reménnyel és nagy-nagy szeretettel édesítve.