Maros András: Kávéházi pillanatok

Írta : Maros András
Eredeti cím : Kávéházi pillanatok
Eredeti kiadás : 2015
Magyar cím : Kávéházi pillanatok
Kiadó : Athenaeum Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 159
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Maros András Kávéházi pillanatok című írása az, aminek címe és ismertetője alapján elvárható: apró pillanatképek, karcolatok, a mindennapi élet néhány ellesett pillanata. Mégis több ennél: sokféle szempontból megközelíthető, értelmezhető, változatos helyeken és időkben (tömegközlekedésben, várakozás alatt, este, asztalnál, ágyban, újság helyett, kisgyerek mellett, unalmas üléseken) olvasható könyv. Azt hiszem, az ilyen füveskönyvszerű alkotások ezért ilyen népszerűek: letehetőek, abbahagyhatóak, bármikor újra kézbevehetőek, olvashatóak elölről, közepétől, visszafele… Maros András könyve a klasszikus füveskönyvekhez képest jóval könnyedebb hangvételű, alaphangulata a humor, a cinizmus, az orr alatt elmorzsolt félmosoly. Az ember jóízűen vigyorog néha másokon, olykor jólesik könnyen, mindentudó módon ítélkezni (még akkor is, ha tudatában vagyunk, hogy az épp ellesett jelenet töredékvolta miatt nagyon is becsapós lehet), máskor meg épp ellenkezőleg, nagyon jó empatikus módon viselkedni, mély filozófiai és ontológiai gondolatokat szülni véletlen esetek fölött. Ebben a könyben mindkét lehetőség benne van… Bár nem hiszem, hogy az író mély társadalomkritikai alkotásnak szánta a Kávéházi pillanatokat, ez is benne van. Csak attól függ, milyen olvasóval találkozik, illetve egy-egy olvasó milyen hangulatával.


A történetkék néha nem is egész sztorik (úgymint bevezetés-tárgyalás-befejezés), inkább valaminek a kezdetei (első randi, szerelmesek találkozása, új pincér beavatása), végei (válás, barátok összeveszése) vagy éppen a közepe, az élet egy pillanatképe (anya és kisfia, üzleti megbeszélés, apa és kamasz fia, barátnők egymás közt). Az olvasó kedve szerint egészítheti ki, gondolhatja tovább ezeket. Csak a hangulat kedvéért: „- Egy koffeinmentes kapucsínót kérek laktózmentes tejből, és egy gluténmentes croissant-t cukormentes eperdzsemmel. Meg egy mentes vizet is. Köszönöm.” Hmmm…

A karcolatok főszereplői a pincérek és a vendégek. A történetek tehát minimum két szemszögből értelmezhetők, és ez is érdekes asszociációkra ad teret. Elméletileg a vendég a kisisten, a pincér az alárendelt. De mi van akkor, ha a felszolgáló hallja, hogy egy asztalnál percek óta őt cikizik, vagy ha a vendég annyira idétlen, hogy a legprofibb egyensúlyozási manőverek mellett is ráborul a tálca tartalma… a szomszéd asztalnál ülő hölgyre. Vagy mi a vélemény erről? „Én vagyok a felszolgáló, maga a vendég, így hozta az élet, és ez így is marad, ha akar, holnap is bejöhet, nem tudok ellene tenni, nem tudok elmenekülni maga elől, és sajnos nem lehet fordított napot tartani, mint az iskolában ápilis elsején, pedig az jó lenne, vissza tudnám magának adni mindazt, amit magától kaptam az elmúlt fél óra alatt, mellesleg abba maga, maradjunk annyiban, hogy beledöglene, mindegy, szóval csak azt akarom mondani, hogy így, elfogadva a felállást, azt, hogy maga a vendég és én a felszolgáló, még így is igen közel állok hozzá, hogy kimerítsem az önbíráskodás fogalmát. Még egy rossz szó, még egy grimasz, és esküszöm, ki is merítem.” Levegő kifúj, dacos hátraarc, merev testtartás, a méltóság utolsó morzsáinak megőrzésével kimenekülés a konyhába, ott összeomlás – így értelmezném én. De indulhat a játék: minden olvasó kedvére tapsolhat, botránkozhat, ítélhet, legyinthet… A két főszereplő mellett ott van mellékszereplőként a többi pincér és a többi vendég, akik mind reagál(hat)nak a látottakra, hallottakra. Példának egy klasszikus eset, ami mindenkit állásfoglalásra késztet: „Az anyuka az asztalról a székre pakolja a só- és borsszórót. Higiéniás kendővel alaposan átdörzsöli az asztalt, felfekteti rá pucérra vetkőztetett kisbabáját, kicseréli a csecsemő pelenkáját, ruhácskáját. Gyorsan dolgozik. A szaros pelenkát ügyes horogdobással a pult előtti szemetesbe íveli.” No comment…

A szerző: Maros András (fotó: andrasmaros.com)
A szerző: Maros András (fotó: andrasmaros.com)

Maros András könyve sok mindenre jó. Irodalomtanárként már megjelent lelki szemeim előtt, milyen jó kis drámapedagógiai foglalkozásokat, szóbeli és írásbeli kommunikációt fejlesztő gyakorlatocskákat lehetne építeni ezekre az alig megkezdett/épp hogy félbehagyott szösszenetekre. De tornászni nemcsak tornaórán lehet, ugyebár, gondolkozni, értelmezni sem csak irodalomórán… Igazán felszabadító, ha az olvasó elmosolyoghatja magát, ne adj’ Isten, jóízűt röhöghet egy-egy történeten vagy kiadhatja mérgét, szabadon megbotránkozhat, esetleg megfogalmazhat egy olyan véleményt, ami a többségével ellentétes. És mindezt következmények nélkül, önmagában-önmagának. De fel is lehet olvasni valakinek bármelyik történetet, s akkor ez a felszabadító hatás megkétszereződik. De nagyobb társaságba is bevihető, na, akkor lehet jól kinevetni, kibeszélni a jelen nem lévő – akarom mondani: csak a könyvben jelen lévő – harmadikat.  Méghozzá tényleg büntetlenül…

Én a könyvet olvasva igazán jól szórakoztam, fel is olvastam jó néhányat a környezetemnek. És nekem is van véleményem válásról, gyereknevelésről, nyilvános szoptatásról, munkapiaci kizsákmányolásról, fiatalokról, öregekről, szóval jól el is gondolkoztam. Még nem tettem fel a könyvespolcra, többször visszaolvasok egy-egy történetet. Mindig más. Jól sikerült projekt, gratula a szerzőnek. Itt emelem ki az illusztrátor, Helmut Kruse zseniális rajzait: azok a típusú rajzok ezek, amelyek néhány ceruzavonással tökéletesen adják vissza a kis novellák hangulatát, ugyanakkor önálló műalkotásként is megállják helyüket.

Végezetül álljon itt az egyik kedvencem (ismét csak kedvcsinálónak):

„Ahogy a vendég belép a kávézóba, frontálisan ütközik egy onnan kilépő másikkal. Homlok a homloknak.
-Ne a telefonodat baszkuráld már, hallod, előre nézzél!
-Te se, te is!”


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •