New York, a közeli jövőben. Amerika szimbolikus fővárosában csak csend és hulladék. A Central Parkot elfoglaló új-hippiken és a kínai negyed legmélyebb bugyraiban összeverődő mélyszegényeken kívül mindenki elment. Az évekkel ezelőtti terrortámadás során a Times Square radioaktívan sugárzó méreggödörré változott, a város szívéből megállíthatatlanul szivárog a rák és a halál a levegőn és az ivóvízen keresztül.
Mindenki elmenekült, a hátramaradt kevesek nem továbblépésben, inkább lelépésben reménykednek. Aki teheti, továbbáll: elköltöznek délre, ahol még van értelme élni, vagy körbefalazzák magukat New York luxuslakásaiban és élve eltemettetik magukat színes, csábító álomvilágokba. Az elviselhetetlenné váló valóság alternatívájaként létrejön a limnoszférának nevezett virtuális tér, amelyben – kissé a szerepjátékos videojátékokra emlékeztetően – alternatív élet- és énlehetőségek lépnek elő. A limnoszférára csatlakozók tényleges, kómában fekvő testüket hátrahagyva megtervezhetnek egy egészen új, minden várakozást felülmúló életet.
A valóságból hiányzó emberi kapcsolatokat, életteret, közösséget, identitást virtuálisan képezik le, vagy teremtik újjá. A valóság és valóságos közti határvonal elmosódik, értelmét veszíti, mi több, feleslegessé válik. Amikor a tényleges világ hihetetlenebb, valószerűtlenebb, mint a megálmodott, a különbségtétel nem jelent már semmit. Úgy is mondhatnánk, hogy a virtuális valóságosságát keresik, a valóságos hihetetlenségétől menekülve.
Az új találmány pedig teljesen átrajzolja a világot: az ágyban fekvés, vagy limnózás, ahogy ezt a számítógéppel generált álmot nevezik, egyéni- és közösségi szinten egyaránt változást hoz. A gazdagok korlátlan ideig megtehetik, hogy csodálatos fantáziavilágokban barangoljanak, míg testükre ápolónők csoportjai vigyáznak; illegális ágy-telepek jönnek létre, ahol a meneküléstől függővé válók becsatlakozhatnak; egy városi legendának köszönhetően pedig (amely szerint ha becsatlakozás közben ér a halál, életed utolsó néhány pillanatát éled újra és újra az idők végezetéig) megnő a kereslet az alvókra óraműpontossággal lecsapó gyilkosokra – bosszúból, vagy halálvágyból egyaránt.
A történet egy valaha kukásként, jelenleg bérgyilkosként működő (Spademanként bemutatkozó) férfi köré szerveződik. Ő az elsődleges elbeszélő, aki összehúzza a történetszálakat, aki nyers, vadítóan pontos stílusával, száraz, morbid humorával elbeszéli az eseményeket. A szöveg tőmondatokból áll össze, a lehető legkopárabb, lényegretörő, mégis széttöredezett. A sortörések még tovább fokozzák ezt a hatást, a párbeszédek jelöletlenek, így néha összemosódnak a nézőpontok, cikáz a figyelem a különböző hangok között.
Egy színházi darab rendezői instrukcióira emlékeztet, néha rá is játszik erre („Légcsöve sípol. Zene elhal. Lejátssza magát a színpadról.”, „Az álomban. Perszepóné egyedül. Mezítláb.”) A főhős felesége színésznő volt, az egyik kulcsfontosságú szereplő Mina Machina (akinek a neve az Ex Machinára rímel), mindenben ott van a spektákulum, cirkuszi produkció, nagy előadás hangulata.
Ugyanakkor nagyon filmszerű a szöveg, végletekig vizuális, brutális képi világgal. A visszatekintések, előreugrások, közelítések, fókusztologatások úgy működnek, mint egy jó akciófilmben, vagy sci-fiben. A fejezetek sokszor ugyanazt a sémát alkalmazzák: múltba-tekintés, ami a könyv világának megrajzolásában segít (személyes/közösségi múlt), majd egy epizód a jelenből, ami fejezetvégi csavarral, csattanóval (cliff-hangerrel) zárul, a folytatást pedig megelőzi a következő fejezet eleji múltidézés.
A főhősünk az akciófilmek szuper-embere, könyörtelen, erős, de motivációi érthetőek, világosak, kegyetlensége, ha nem is megbocsátható de magyarázható és elfogadható. Önfeláldozó, bátor, intelligens, ravasz. Jó a dumája, halálpontos és amúgy általában menő. Az a fajta hős, akinek végig drukkolunk, és éppen menősége miatt biztosak vagyunk győzelmében: olyan, mint amilyennek egy jó szuperhősnek lennie kell. A főgonoszunk pénzéhes és embertelen, afféle ős-gonosz, a mellékszereplők nagyon jók, nem lapos háttérfigurák, vagy hangulatoldó bohócok (bár ez a funkciójuk sem hiányzik). A szöveg kevés nőalakja sem esik a tárgyiasítás áldozatául, bár elsősorban anyák és szeretők, kulcsfontosságú szerepük van, nem megmentésre váró madame-ok, akik könnyes szemmel integetnek a toronyból.
A szöveg mindent hoz, amit egy ilyen szövegnek hoznia kell, sőt néha túlmutat a műfaján. Intelligens, jól megírt, frappáns és központi problémáit tekintve maróan aktuális. Az általa felmutatott jövőkép nem feltétlenül tisztán allegorikus, vagy világvégejós: a virtuálistól való függés létező jelenség. Az a kérdés inkább, hogy mit kezdünk, mit kezdhetünk ezzel a jelenséggel. Hol húzunk határokat és miért, mennyire tudatosítjuk a virtuális jelenlétét, térhódítását, stb. Nem moralizáló szövegről van szó, nem egy tanítómese az internet szörnyűségei ellen, inkább szól a valós és a virtuális közti határvonalak tologatásáról, és annak a gondolatnak az abszurditásáról, hogy a virtuálisban a látszat valóságosságára törekszünk, a valóság elérésére.
Itt jön be az a pontja ennek a könyvnek, ami számomra problémás, sőt egy kicsit aggasztó. A regény a fentebb leírtakon kívül még ezeregy dolog miatt jó olvasmány és elgondolkodtató, problémafelvető szöveg, olyan témával, kérdéskörrel, ami valóban érinti a modern társadalom emberét. Ilyen történetekre szükség van, csak örvendeni tudok, hogy megírták és olvassák ezeket. Azáltal, hogy egy szöveget egy nagyon konkrét és behatárolt csoportnak vagy rétegnek próbálunk eladni, leszűkítjük az olvasóközönségét (targetoljuk), ami azért veszélyes, mert azt sugallja, hogy csak a felnőtt, véres és vérengző történeteken edződött férfiak olvashatják ezt a szöveget, csak számukra íródott, csak számukra lehet élvezetes és releváns (amit máris megcáfol az, hogy ezt a szöveget egy – a regényt kimondottan szerető – nő írta). Most nem az olyan jellegű ajánlásokra gondolok, amik például erőszakos tartalmakra, vagy ajánlott korcsoportokra figyelmeztetnek, hanem a többi, nonszensz elkülönítésre.
A nemi különbségtétel veszélye nem csak abban rejlik, hogy tovább élteti a férfiasságot az agresszióval összekapcsoló gondolkodásmódot, vagy hogy kizárja a női olvasókat az irodalom egy részéből (ugyanez történik akkor is, mikor a Büszkeség és balítéletet, vagy az Üvöltő szeleket női regényként adjuk el, annak ellenére, hogy elég komoly emberi, társadalmi, etikai kérdéseket is körüljárnak, amik nem csak és kizárólag a nőket érintik és érdeklik). Felmerül itt egy másik gond is, ami azzal kapcsolatos, ahogyan az irodalomról gondolkodunk. Az, ha meghatározott célcsoportoknak írunk, vagyis inkább adunk el szövegeket, termékké, fogyasztási cikké teszi az irodalmat. Egyetlen, meghatározható céllal azonosítja a szöveget: a célcsoport kiszolgálásával. Ez pedig, akármerről nézzük, nem csak hogy nagy veszteség, de nagyon veszélyes is.
Ha képesek vagyunk nem a borító alapján ítélkezni (ehhez most hozzá tartozik az ajánlás és a fülszöveg is), nem olvassuk a szövegre/szövegbe azokat az ideológiákat, amik nem a könyv, hanem a marketing részei, már sikerrel jártunk. Szerintem megér egy próbát. Akkor is, ha nem érzed magad „könyvszerető férfinak”, vagy „erős lelkű nőnek.”