Robert Kagan több amerikai republikánus elnökjelölt, illetve – annak külügyminisztersége idején – Hillary Clinton külpolitikai tanácsadójaként is dolgozott. A Washington Postban saját havi rovata van, de számos más újságban is ír, emellett néhány hosszabb esszéje és könyve is megjelent. Legutóbbi 2012-ben, amely magyar nyelven Made in America. Avagy kitart-e az amerikai világrend? címmel jelent meg az Antall József Tudásközpont gondozásában. Amerikában a könyv számos pozitív és negatív kritikát kapott, emellett – nem mintha ez különösebben mérvadó volna a mi szempontunkból – a 2012-es amerikai elnökválasztás egymással szemben álló jelöltjei – Barack Obama és Mitt Romney – is hivatkoztak rá. Könyvében Kagan arra keresi a választ, hogy milyen esélyei vannak a jelenlegi világpolitikai berendezkedés – ahogy ő nevezi, az amerikai világrend – fennmaradásának, és az Egyesült Államok többek által feltételezett hanyatlása mennyire befolyásolja ezt.
A rövid, mindössze 160 oldalas könyv viszonylag jól strukturált, három rövidebb és három hosszabb részből épül fel, amelyek fejezetek gyanánt is felfoghatók. A rövid bevezető és a fogalmi tisztázás után, illetve egy rövid befejező rész előtt a szerző gondolatmenetének mintegy három alappilléreként, három hosszabb részben kerülnek megfogalmazásra előbb az amerikai világrend legfontosabb jellemzői, majd annak hipotetikus vizsgálata, hogy mire lehetne számítani világviszonylatban, ha Amerika hanyatlásnak indulja, végül pedig érvelés amellett, hogy miért nem lehet utóbbiról beszélni.
Kagan számára az alapvető értékek – és mint ilyen, egész gondolatmenetének központi elemei – a demokrácia és a liberális gazdasági berendezkedés, illetve az ezekből fakadó tartós világbéke. Bár ezeket az emberi civilizáció csúcspontjának, kiteljesülésének gondolja, felhívja a figyelmet, hogy kialakulásuk, elterjedésük és fennmaradásuk korántsem egy természetes evolúciós folyamat eredménye, hanem ezért komoly erőfeszítéseket kellett és kell tenni. Nem kizárólag, de elsősorban Amerikának, amely bizonyos értelemben kényszerből vált világhatalmi tényezővé. Az amerikai világrend dominánssá válása tette lehetővé, hogy világszerte egyre több országban alakuljon ki demokratikus államberendezkedés – Kagan szerint, ha nem Amerika lett volna a világ központi hatalma, ez korántsem így alakult volna.
A demokrácia fontosságát egyrészt abban látja, hogy szerinte két demokratikus állam között kevésbé valószínű háborús konfliktus kialakulása, másrészt abban, hogy a demokratikus államok részéről nagyobb a támogatottsága a liberális gazdasági rendszereknek. A szabadpiacot minden más alternatívánál jobbnak ítéli meg, annak ellenére is, hogy szerinte a kapitalizmus a történelem során számos alkalommal elhiteltelenítette magát a fellendülés és csőd elkerülhetetlennek tűnő váltakozásával. Ugyanakkor e kettő (demokrácia és szabadpiac) korántsem önfenntartó, és a tartós béke fennmaradásához is kevés. Kagan szerint ennek a legfontosabb tényezője az Egyesült Államok ereje volt, és bár kétségtelen, hogy mindig is akadtak ebben szövetségesei, az államok többsége nem szimpátiából vagy nagyrabecsülésből tűri meg Amerika hatalmát, hanem önérdekből, azért, mert szüksége van egy katonailag erős nagyhatalom nyújtotta biztonságra.
Kagan már a bevezetőben megfogalmazza, hogy minden világrend mulandó – a jelenlegi is –, hogy egy adott korban a nemzetközi rend mindig a legerősebb hatalommal bíró országok eszméin és érdekein alapszik, és amikor egy-egy nagyhatalom megbukik, akkor az általa fenntartott világrend is összeomlik. Mivel egyre többen vannak azon a véleményen, hogy Amerika hanyatlóban van, eljátszik a gondolattal, hogy mi történne, ha mondjuk az Egyesült Államok csak a saját belpolitikai problémáira kezdene koncentrálni, és kivonulna a világpolitikai színtérről. Azt egyértelműen elveti, hogy ki tudna alakulni egy újabb egypólusú világrend, hiszen arra kétezer éve nem volt példa. Amennyiben viszont egy többhatalmú pólus alakulna ki – amelyben Amerika mellett olyan államok kapnának szerepet, mint Kína, esetleg India, az EU, Oroszország, Törökország, Japán és Brazília –, valószínűleg csökkenne a demokrácia iránti elkötelezettség világszerte, és a liberális gazdasági világrend súlya is, hiszen az autoriter berendezkedésű nagyhatalmak közül nem mindenki lenne érdekelt ennek fenntartásában.
Az előbbi gondolat folytatásaként felteszi a kérdést, hogy valóban hanyatlik-e az Egyesült Államok. Ezt több szempontból is megvizsgálja, majd gazdasági, katonai számadatokra és egyéb információkra támaszkodva elveti. A könyv záró részében hangot ad annak a véleményének, hogy a döntés az amerikaiak kezében van, a hanyatlás nem sorszerű, hanem valamilyen szinten tudatos választás. Éppen ezért nem mindegy, hogy a minden nagyhatalom számára elkerülhetetlen bukás Amerika esetében húsz vagy kétszáz év múlva következik be. És hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy a rendszer változásai ne ássák alá a meglévő világrendet? Kagan válaszában visszatér alapvető értékeihez: a három pillér, a politika, a gazdaság és a biztonság megerősítésére. Egy liberális világrendet azonban csak liberális országok lesznek hajlandóak támogatni, így a cél továbbra is az, hogy növekedjen a demokráciák száma világszerte, gazdaságilag pedig bővüljön a szabad kereskedelmen és a szabadpiacokon alapuló nemzetközi rendszer. Mindehhez pedig Kagan szerint továbbra is szükség van az amerikai „kemény erőre” (hard power), amely az elmúlt évtized kudarcai (Irak és Afganisztán) ellenére is sikeresebbnek tűnik, mint az ún. „okos erő” (smart power), amelynek túlértékelésébe olyan népszerű elnököknek tört bele a foga a múlt században, mint Woodrow Wilson vagy John F. Kennedy.
A Made in America kis terjedelme ellenére is tömény olvasmány, sok ismert, már szinte közhelynek minősülő megállapítással, de számos új információval is. Bár nyelvezete nem kimondottan tudományos jellegű, hanem sokkal inkább egy tágabb olvasóközönséget céloz meg, mégis feltételez egy bizonyos fokú politikai-szociológiai-gazdasági olvasottságot. A korábban már említett strukturáltság és logikus felépítés elsősorban a fő gondolatmenetre igaz, a három nagyobb szerkezeti pilléren belül talán nem ártott volna tovább strukturálni az érvelést, áttekinthetőbbé téve ezáltal egy-egy hosszabbra sikerült, a történelmi példálózásban elmerülő gondolatot.
De a könyv legnagyobb hibája nem ez, hanem a rá jellemző egyoldalúság és szelektív érvelés. Ez az elején még annyira nem tűnik ki, legfeljebb csak annyi érzékelhető, hogy Kagan eléggé markáns álláspontot képvisel, ami mellett nagyon határozottan érvel, többször is hivatkozva más nemzetközileg elismert szakértőkre vagy szerzőkre. Amikor viszont udvarias, szinte defenzív hangnemben ellenvéleményeknek is teret enged, akkor nem nevesít, hanem csak olyan általános megfogalmazásokat használ, mint többek szerint, egyesek állítása szerint, stb. Mintha azt próbálná sugallni, hogy az ő véleményét elismert szakértők támasztják alá, az ellenvéleményeknek pedig névtelen, mondhatni jelentéktelen képviselői vannak. Pedig az olvasónak sokszor van olyan érzése, hogy a szerző több érvelésére is fel lehetne építeni egy ugyannyira szakszerű, hiteles és hivatkozásokkal ellátott ellenérvelést.
Nem beszélve arról, hogy a világpolitikai események alakulása már a könyv amerikai megjelenése óta eltelt rövid, mindössze három-négy éves időszakban is rávilágít néhány dologra, amelyek ha nem is cáfolják, de mindenképpen árnyalják Kagan egy-egy állítását. Vagy éppen megkérdőjelezik azt az erkölcsi alapot, amelyre hivatkozva Kagan az Egyesült Államok külpolitikájának legtöbb lépését helyeseli. (És itt meg lehetne említeni például az Arab Tavasz kudarcait, de számon kérhető akár a demokráciaexportálás terén tapasztalható következetlenség is: olyan országok esetében, mint pl. Szaúd-Arábia vagy Törökország a demokráciadeficit nem igazán éri el az Egyesült Államok ingerküszöbét, nem érzi égető szükségét a beavatkozásnak, mint tette azt számos más esetben.)
Mindezektől eltekintve, Kagan könyve a világpolitika iránt érdeklődők számára érdekes olvasmány lehet, hiszen számos provokatív vagy továbbgondolandó állítást fogalmaz meg. Az egyoldalú, és kissé talán hiányos, felületes, és a közép-kelet európai valóság szemszögéből szemlélve némiképpen idegennek, fölényeskedőnek tűnő érvelés miatt az ilyen és a hasonló elemezések nekem kevésbé jönnek be, még hogyha értem is a jelentőségüket. Én jobban szeretem azokat a független hangvételű, kiegyensúlyozott érveléseket, amelyek adott esetben a komolyabb következtetések megfogalmazását az olvasókra bízzák. Persze Kagan esetében ez nem lett volna sem egyszerű, sem indokolt, hiszen nem igazán tekinthető független politikai szakértőnek, viszont éppen emiatt az olvasók egy része minden bizonnyal hozzám hasonlóan némi fenntartással fogja kezelni a művet. Ettől függetlenül érdemes elolvasni, akár azoknak is, akik különösebben nem szimpatizálnak – sőt esetleg ellenszenvvel viseltetnek – az amerikai értékrenddel szemben, de meg szeretnék érteni azt, hogy miben gyökerezik.