Stefano Benni: Margherita Dolcevita

Írta : Stefano Benni
Eredeti cím : Margherita Dolcevita
Eredeti kiadás : 2005
Magyar cím : Margherita Dolcevita
Fordította : Nádor Zsófia
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 252
95
Vidd hírét!
 
 

Stefano Bennit egyszerűen nem lehet nem szeretni. A tőle megszokott eredetiséggel és lényeglátással, erősen egyéniesített szereplői szemével vizsgálja a zajló életet, észrevéve annak visszásságait és feltárva az egyediben megmutatkozó általánost. Így aztán Benni minden könyve erős társadalomkritika, amit ezúttal egy tizennégy éves kamaszlány fogalmaz meg.

Manapság meglehetősen divatosak a „kamaszregények”, melyeknek főhőse keserűen és esetlenül csetlik-botlik a világban, nem értve a számára még rejtett összefüggéseket, elítélve a felnőttek logikátlannak tűnő, őrült világát. Az ilyen könyvek szórakoztatóak (főleg a hasonló korú kamaszok számára), de mikor letettük, legtöbbször arra gondolunk, hogy „tényleg, tényleg, de hát így megy ez, mióta világ a világ…”

Ezúttal azonban valami többről van szó. Margherita nem süllyed önsajnálatba, a világot is meglepően jól érti. Igazi Margherita Dolcevita – az már igazán nem az ő hibája, hogy a világ az ő esélyeit is eljátszotta egy „édesebb” életre…

Zsákos ember, zsákos ember, / Játszom csak, vagy minden igaz lenne?” – teszi fel játékosan a kérdést a gyermek- és felnőttkor határán levő lány. És nem is tudom, mi lenne jobb: ha a világ dolgai játéknak maradnak, vagy ha kiderül, hogy igazak? És az igazság vajon mindig valóság, vagy előfordulhat, hogy szimbolikus, mitikus köntöst húz?

Margherita őszintén hisz a porlányban, aki egy szimbolikus figura: talán a természetet, a természetességet jelképezi. Ugyanilyen ösztönös érthetetlenséggel ragaszkodik a fura nagypapához, aki a beszédes Szókratész nevet viseli. A gyermekei szenilisnek gondolják, és tény, hogy vannak dolgok, amikhez igen eredeti módon viszonyul. Képes például telepatikus módon kommunikálni Giacinto nevű unokájával, akit a családban Hérakleitosznak neveznek, de sehogyan sem képes kommunikálni saját gyermekeivel. (Figyeljünk közben a nevek szimbolikájára: A Margherita Dolcevita nemcsak dallamosságával, hanem jelentésével is pozitív jelentést hordoz (édes élet, margaretta); Szókratész a filozófia atyja, a Giacinto jelentése jácint, vagyis egy virág, a természet része, Hérakleitosz pedig a dialektikus filozófia és a materialista világnézet előfutára.)

A család életének szokványos állóvizébe pottyan egy kő, mikor – a legszebb kilátást eltakarva – Margheritáék háza mellé furcsa kockaház épül. Talán nem is jól mondom: az egész kőbedobós történet fordítva van, hiszen a hullámok nem elcsitulnak lassan, hanem épp ellenkezőleg: egyre nagyobbak lesznek, míg az egész egy tragikus robbanásban csúcsosodik.

A fogyasztói társadalmat és a lelkiismeretlen hatalmat jelképező – szintén beszédes nevű – Del Benéék a maguk csoda-kocka-házukból csakhamar megtalálják a család összes tagjának gyenge pontját. Az apát hatalmi jelképekkel („erős, intézkedő férfi”), az anyát a szépségipar termékeivel, no meg egy hatalmas tévével („rajtam nem fog az idő”, és „megérdemlem”), ejtik tőrbe, még a tartózkodó Giacintót is lenyűgözik Labella („ide süss, milyen szép vagyok”) lányuk bájai. Teljesen még Margherita sem menekül meg, hiszen számára meg ott van Angelo ( a tiszta angyal), akit viszont – mivel kilóg a sorból –, éppen saját családja ítél halára (talán szó szerint is, nemcsak képletesen).

Hogy hogyan megy tönkre minden, amit Margheritáék korábban értéknek tartottak, míg végül a család egy része fizikailag is megsemmisül egy robbanásban? – no, erről szól a regény. Ezt pedig nem mesélem el: megéri átrágni rajta magunkat, mert teljes pompájában szemlélhetjük, jól besűrítve, a mai társadalmat. Nem túl vidám. De legalább hátborzongató…

Nem hagyhatom ki azt sem, hogy az egész történet mitől lesz realitás-szagú. Attól, hogy – mint a való életben is – minden viszonylagos egyensúlyban marad, és csak a romlatlan lelkű és éles elméjű Margherita veszi észre a veszély jeleit. A démoni hatalom mellé ott van nemcsak Angelo angyali jósága, hanem Margherita józansága is, Giacinto okossága és érzékenysége mellé ott van Labella lenyűgöző szépsége, a polgári család józansága mellé ott van Del Bene úr merész álma a kormányozható világról, a rovarirtóval lekezelt rét mellé ott van a furcsa kockaház udvarán pompázó művirágok hada, az anya kényelemvágya mellé pedig ott van az azt érdekből kiszolgálni óhajtó hatalom. Látszólag minden pompás egyensúlyban van, s talán úgy is maradhatna még sokáig, ha kíváncsi címszereplőnk nem akarná megtudni, mi van a látszat mögött.

A könyv valamiféle vészharang talán. Hogy ideje lenne felébredni a távhipnotizálható, terelhető birka-létből, ideje lenne valódi értékeket teremteni magunkban, nem beérni azok látszatával.


Vidd hírét!