Stephen King rajongóként számomra mindig különleges élménynek számít, amikor novelláskötettel rukkol elő a szerző, mert ezek olvasásakor azt érzem, hogy sokkal többet kapok belőle, mint amit esetleg egy-egy regénye képes nyújtani. Még akkor is, hogyha színvonalukat tekintve ezek a novelláskötetet a legtöbbször nem érnek fel a legjobb regényeivel. Ami mégis megfog bennük, hogy egyetlen könyvben nagyon sok arcát mutatja meg a szerző, és aki többé-kevésbé ismeri az életművét, az tudja, hogy bármennyire is próbálják időként beskatulyázni, a szórakoztató irodalom műfajában, a popkultúrában az egyik legszínesebb, legszélesebb műfaji skálán mozgó íróról van szó.
A Rémálmok bazára King hatodik novelláskötete, amely harmincöt évvel az első rövidprózai gyűjteménye, az Éjszakai műszak után jelent meg. A kötet húsz írást tartalmaz, amelyek korábban sehol nem jelentek meg nyomtatásban. Külön érdekessége, hogy mindegyik történet előtt van egy rövid, egy-két oldalas bevezető, amelyben a szerző az elbeszélés születésének előzményeiről, körülményeiről ír. Teszi ezt amolyan „kingesen”, gyakran egyoldalú párbeszédet kezdeményezve az olvasóval. A húsz novella nemcsak műfaji szempontból változatos, hanem a stílusát és terjedelmét tekintve is sokszínű. Van közöttük horror, krimi, thriller, sőt még egy western is, a narráció hol egyes szám első, hol harmadik személyben történik, két történetet pedig verses formában írt meg a szerző – persze nem kell itt nagyon lírai alkotásokra gondolni. A novellák hossza az alig pár oldaltól a közel száz oldalig terjed. Az eredmény pedig egy több mint hétszáz oldalas kötet, ami Kingtől korántsem szokatlan teljesítmény.
A Rémálmok bazára húsz novellájának van egy többé-kevésbé közös eleme: a halál, az elmúlás gondolata, amely közvetlen vagy közvetett módon mindegyik írásban jelen van. Az Újjászületés című regénye kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy Kinget, ahogy közeledik a hetvenhez, valószínűleg egyre jobban foglalkoztatja a kérdés, ami azért sem zavaró, mert azoktól a műfajoktól, amelyekben leggyakrabban ír, egyáltalán nem áll távol ez a téma. Ezt a feltételezésemet ő maga is megerősíti a kötet egyik novellájához írt bevezetőjében.
És ha már sokszínűséget említettem, próbáltam úgy átlapozni gondolatban a kötetet, hogy az általam központinak mondott téma szemszögéből vizsgáljam ezt a változatosságot. Jóllehet ez csak egy személyes nézőpont erről a kötetről, úgy gondolom, egész jól körvonalazódik néhány „csapásirány”. Először is ott vannak azok az írások, amelyekben a kevésbé szerencsés szereplők saját bőrükön érzik a kaszás ténykedéseit. Ebben a helyzetben vannak A 81-es mérföldkőnél című – egyébként igen jól sikerült – nyitónovella felnőtt szereplői, akiket egy vérszomjas autó képében ér utol a végzet. A téma ugyebár nem ismeretlen a szerző rajongói számára, mondhatni visszatérő motívumnak számít (elég csak a Christine vagy a Rémautó című regényeire gondolni). A kivégzés című westernnovella indián főhőse, Jim Trusdale sem kerülheti el a végzetét – jelen esetben a bitófát –, amit büntetésül kapott egy kislány feltételezett meggyilkolásáért. Mivel ez egy olyan korban történik, amikor inkább a származása, mintsem a bizonyítékok nyomnak többet a latban, Barclay seriff kételkedése sem akadályozhatja meg a büntetés végrehajtását. Amire pedig összeáll a fejében a teljes kép, az már túl késő Trusdale számára. Nem idegenek Kingtől a posztapokaliptikus témájú írások sem. A kötet zárónovellája, a Nyári mennydörgés nagyon jól ragadja meg annak az állapotnak a hangulatát, amikor már bekövetkezett az elkerülhetetlen világégés, viszont a túlélőket még nem érte el a végzet szele. Néhányan – mint pl. Timlin és Robinson – elébe mennek a sorsnak, ki-ki a maga bátorsága és szenvedélye szerint választva meg az utolsó utat.
A novellák egy másik csoportjában a központi szereplőket csak kívülállóként, közvetetten csapja meg a halál szele, de ettől számukra még nem kevésbé tragikusak vagy megrázóak az események. A Prémium Harmónia kissé morbid cselekményében ebben a helyzetben van a fiatal férj, akinek felesége bevásárlás közben kap szívrohamot, miközben a családi kedvenc sem jár sokkal jobban. A Gyengélkedik című novellában lassan bontakozik ki a tragédia, és bár az olvasó már a vége előtt sejti, hogy mi fog történni, mégis kirázza a hideg, ahogyan egyes szám első személyben elmesélve elé tárul a gyomorforgató történet. Az a busz egy másik világ címet viselő írásban a főhős szintén kívülállóként, egy fontos meghallgatásra tartva, dugóban rekedve egy taxi utasaként lesz szemtanúja egy falkavaró eseménynek.
Egy harmadik képzeletbeli csoportja a novelláknak lehetne az, amelyeknek karakterei a halálosztó szerepében tetszelegnek, és vagy az események váratlan fordulatának köszönhetően, vagy akaratukon kívül – esetleg fel sem fogva a dolgok súlyát –, vagy éppen ellenkezőleg, teljesen tudatában lévén tetteik következményeinek, oltják ki mások életét. A Batman és Robin hajba kap Alzheimer-kóros öregura nem feltétlenül ítélhető el tettéért, amit már-már önkívületi állapotban, ösztöneitől vezérelve követett el. Ezzel szemben Az a kis görény című novella főhőse teljesen tudatosan vállalja a gyilkos szerepét, majd az ezért kirótt halálbüntetést. Valljuk meg, nem teljesen ok nélkül. Személy szerint nekem ez volt az egyik kedvenc írásom a kötetben. A Blokád Billyt az olvasó valószínűleg sokáig nem tudja hová tenni, azok pedig, akik számára a baseball teljesen ismeretlen – mint jómagam is –, valószínűleg csak a Kingtől megszokott, a később bekövetkező eseményekre utaló, közbeszúrt gondolatok miatt érzi úgy, hogy a végére kell járni a történetnek. Ahol pedig ismét véresen komolyba fordulnak az események. A Gyászjelentések című novella fiatal újságírója, Mike egészen váratlanul fedezi fel hátborzongatóan különös képességét. De még ennél is rémisztőbb az, amikor tudatosan kell használnia, miközben rádöbben, hogy a következmények sokkal szélesebb hatókörben érvényesülnek, mint azt gondolta volna. Ez a novella is a kedvenceim közé tartozik, szerintem a kötet egyik legelgondolkodtatóbb írása.
Végezetül van néhány novella, ahol maga a halál nem bukkan fel „személyesen”, de az elmúlás gondolatával szembesülő elme kegyetlen vagy furcsa dolgokra képes. A Morál című novellában az élete vége fele közelítő George Winston tiszteletes szokatlan dologra próbálja rávenni ápolónőjét, Norát, nem kis pénzt kínálva fel neki, hogy megtegye, amit kér. A tanárként dolgozó, férjével szerény körülmények között élő nő hosszas vívódás után elvállalja a feladatot, nem sejtve, hogy az erkölcsi teher későbbi életükre is rányomja bélyegét. Más esetekben a végzet gondolatával megbékélni nem tudó emberek kapnak lehetőséget arra, hogy megváltoztassák az események folyását. Persze, a végkimenetel kétséges, és nem mindig születik jó megoldás. Az Utóéletben a halál utáni állapotban állítják választás elé a főszereplőt, William Andrewst, ő pedig választ – bár ez korántsem jelenti azt, hogy ezzel vissza lehet csinálni a múltat. Az Ur főszereplője, Wesley Smith egy rózsaszínű Kindle könyvolvasó segítségével próbálja megváltoztatni a dolgok menetét, hátborzongatóan lavírozva a feltáruló alternatív világok között. Ezt a novellát szintén a kedvenceim közé sorolnám.
Bár a központi téma miatt azt gondolhatná az olvasó, hogy a novellákat túlságosan is komor, szorongató hangulat lengi át, ez nem teljesen így van. King nem csak a sötét oldalát mutatja meg, hanem többször is felvillantja humánusabb, viccesebb arcát is, még ha utóbbi néhányszor egy-egy fekete humorú csattanó formájában nyilvánul is meg. (Mint pl. egy másik kedvencem, A dűne esetében, amelynek főhőse kissé másképp kapcsolódik a halálhoz, mint a korábban felsorolt novellák hősei: ő nem áldozat és nem is végrehajtó, de a szemlélődő kívülállónál is több, jelen esetben sokkal inkább egyfajta hírvivő.) King úgy fogalmaz, hogy portékájából „a legjobbaknak foguk van” – ez valóban így van, bár érdekes módon, ha olvasás után felleltározzuk a novellákat, az az érzésünk, hogy kevés az igazi remekmű, viszont szerencsére még kevesebb az, ami abszolút felejthető. (Nekem leginkább a két verses formában elmesélt sztori volt ilyen, A csonttemplom és a Tommy.) Annak ellenére, hogy az írások többsége nem kiemelkedő, így egy csokorba szedve egészen korrekt kötet lett belőlük, ami teljesen méltó ahhoz az életműhöz, amit King eddig letett az asztalra. Néha hajlamos vagyok kissé pozitív elfogultsággal megítélni a szerzőt, de azt hiszem, most nyugodt szívvel mondhatom, a Rémálmok bazára egy jól sikerült, színes, szórakoztató válogatás, amit nemcsak a King-rajongóknak érdemes elolvasni.