A 2001. szeptember 11-i terrorcselekményeket követően talán a legszervezettebb, amerikai célpontok ellen irányuló terrorcselekményre a líbiai Bengáziban került sor 2012 szeptemberében, napra pontosan a 2001-es események tizenegyedik évfordulóján. A Kadhafi-rendszer megbuktatása utáni, anarchiába süllyedő országban jelentősen megnőtt az ellenszenv a nyugatiakkal – elsősorban az amerikaiakkal – szemben, ennek pedig szinte egyenes következménye volt a 2012. szeptember 11-i támadás, amelyet szélsőséges iszlamista fegyveresek intéztek a Bengáziban működő amerikai külképviseleti létesítmények ellen. A több hullámban zajló, szeptember 12-ére is átnyúló támadásban a fegyveresek előbb lerohanták és feldúlták az amerikai diplomáciai képviselet védett épületcsoportját, majd a pár utcányival odébb található CIA-létesítmény bevételét is megkísérelték.
Amerikai részről a támadásoknak négy halálos áldozata volt: meghalt az Egyesült Államok líbiai nagykövete, J. Cristopher Stevens – aki éppen Bengáziban tartózkodott az események idején –, a külügyminisztérium egyik informatikai tisztviselője, Sean Smith, illetve a CIA kirendeltségét védő magánvállalkozó operátorcsapat két tagja, Tyrone „Rone” Woods és Glen „Bub” Doherty. Az ügy számos kérdést vetett fel az amerikai és nemzetközi politikában és sajtóban egyaránt, és konkrétan felmerült az amerikai felső vezetés – beleértve Barack Obama elnököt és Hillary Clinton külügyminisztert – felelőssége is. Az események lezajlása és előzményei arra engednek következtetni, hogy a halálesetek, vagy akár maga a támadás is elkerülhetők lettek volna, hogyha a helyszínen védelmi feladatokat ellátó civil (de korábban mindannyian az amerikai hadsereg elitalakulatainak kötelékében tapasztalatot szerző) fegyveresek figyelmeztetéseit a külügyminisztérium illetékesei komolyan vették volna.
Mitchell Zuckoff 13 óra: Bengázi titkos katonái című könyve egyrészt az áldozatoknak állít emléket, másrészt tiszta vizet önt a pohárba azzal, hogy az életben maradt védők (elsősorban a CIA-létesítmény védelmét ellátó operátorok) szemszögéből időrendi sorrendben elmeséli az eseményeket. A könyv célja nem a felelősök keresése és a vádaskodás, mégis kiderül néhány olyan részlet, amelyek megkerülhetetlenné teszik a felelősségvállalás kérdését is. Tényirodalmi alkotásról van szó, ennek megfelelően pedig Zuckoff igyekszik a lehető legnagyobb objektivitással elmesélni az eseményeket. A könyv legfőbb forrásának az öt túlélő operátor számít, a szerző azonban más forrásokat (az ügyről megjelent sajtóanyagokat, könyveket, külügyminisztériumi jelentéseket) is felhasznált. (A legfontosabbakat a könyv végén található válogatott bibliográfiában sorolja fel.)
Az elbeszélési stílusát véve alapul a könyv szinte közelebb áll egy fikciós akcióregényhez, mint egy tényirodalmi alkotáshoz. Olvasmányos, párbeszédekkel tarkított, és a történetvezetést tekintve sem egy hagyományos értelemben vett dokumentumregény jegyeit viseli magán. De ez nem feltétlenül válik a hátrányára, ugyanis a szerző más pontokon ellensúlyozza ezt, és gondoskodik arról, hogy a könyv hitelessége, a tényekhez való ragaszkodás, az objektivitás lehetőleg ne sérüljön. Ez többé-kevésbé sikerül is, és annak ellenére, hogy a könyv a védelmi műveletért felelős CIA-tiszt, illetve az amerikai kormányzat által elkövetett hibákat nem rejti véka alá, kevés az a momentum, amikor szemrehányóan vagy vádlóan nyilatkoznak ezekről akár az eseményekben részt vevő szereplők, akár maga a szerző. A tényirodalmi jelleget nem utolsó sorban az is erősíti, hogy Zuckoff nagyon részletekbe menően ismerteti a bengázi események előzményeit és körülményeit, beleértve a helyszínek és a szereplők alapos bemutatását is. A szereplők terén talán már szinte túlzottnak számít az az alaposság, amivel előéletükről és korábbi katonai tapasztalataikról ír (mindenkiről általában akkor, amikor legelőször felbukkan az események szereplőjeként), hiszen amikor már élesben mennek az események, elég nehéz csak úgy kapásból összekötni a neveket a mögöttük rejlő élettörténettel. (Nekem legalábbis nem mindig sikerült.) A geopolitikai előzmények vonatkozásában, valamint a támadás részleteit illetően viszont hasznosak ezek a plusz információk, segítenek jobban megérteni, nyomon követni az eseményeket. Különösen pozitív csalódás volt számomra, hogy amikor a leginkább szükségét éreztem egy térképnek, amelyen az amerikai diplomáciai létesítmények elhelyezkedése és szerkezete látható, alig pár oldallal később ott volt az első ilyen térkép. Merthogy több is van ezekből: többek között a melléképületből a diplomáciai épületcsoport védelmére kiküldött csapat mozgását, valamint a melléképület elleni támadás műveleteit ábrázoló térképet is találunk a könyvben.
Zuckoff könyve tényirodalmi alkotásnak kiváló, de fikciós regénynek sem lenne utolsó. Az olvasó szinte egyetlen pillanatig sem unatkozik – legfeljebb csak a néha túl töményre sikerült leíró/bemutató részek alatt –, és különösképpen akkortól válik izgalmassá az olvasás, amikor ténylegesen is élesben mennek az események, elindul az első támadás. Onnantól kezdve a főszereplő operátorokkal együtt, szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül izgulhatjuk végig a tizenhárom óra történéseit, annak ellenére, hogy a végkifejlet részben ismert már a fülszövegből vagy esetleg a korabeli sajtóhírekből. A szerző másik nagy érdeme, hogy nem próbálja túlzott hazafias körítéssel tálalni az eseményeket. Bár kétségkívül mást sugall, más érzelmeket vált ki mondjuk egy amerikai, akár még a hadsereget is megjárt olvasóban a könyv, mint egy átlag közép-kelet-európai olvasóban, másként tevődnek fel a felelősökkel kapcsolatos kérdések is (különösen, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztás egyik várható főszereplője elég komolyan érintett az ügyben), egyáltalán nem éreztem azt, hogy a hazafias érzelmeken keresztül próbálná belopni a könyvet az olvasó szívébe. Érzelmekből persze nincs hiány a könyvben, hiszen a szereplők hús-vér emberek, akiknek családjuk van, akik bajtársakat veszítenek, és ezek tükrében érzékelhető leginkább, hogy nem kell(ene) több tíz vagy száz halálos áldozattal járnia egy terrorcselekménynek ahhoz, hogy a napjaink szenzációhajhász sajtóján felnövőket elgondolkodtasson egy-egy ilyen esemény. Ha olvasóként csak ennyi jön át valakinek Zuckoff könyvéből, szerintem már akkor megérte elolvasni.
A könyvből Michael Bay (Armageddon, Pearl Harbor, A sziget, Transformers) rendezésében film is készült 2015-ben.