Fájdalmas-szomorú könyv a Stoner. Nem szól semmi egyébről, mint egy ember életéről. Egy saját kis univerzumról. Nem csoda, hogy első megjelenése idején, 1965-ben, nem kavart nagy port, hiszen akkoriban a világ még tele volt William Stonerekkel. A dolog ugyan mit sem változott azóta, csupán a hogyanja lett más, épp ezért vált lehetségessé a mostani, a kései elismerés.
A könyv nyelvezete a végletekig letisztult, a fordítás kitűnő. Időnként lefarag, egyszerűsít az eredetihez képest, de ez semmit nem vesz el a könyv élvezeti értékéből, sőt, bizonyos értelemben hozzáad. William Stoner alakja bensőségesebb, szerethetőbb lesz magyarul – és itt jön az ellentmondás: ez nem feltétlenül jó. Ugyanis Stonert lehet szereteni, lehet utálni, de legfőképpen sajnálni kellene.
A történet az első generációs értelmiségié. Írója röviden bemutatja Stoner családját, végigkövethetjük egyetemre jutásának történetét, hogyan éri revelációszerűen a felismerés, hogy az apa által választott szakma nem neki való és hogyan találja meg szerelmét, az irodalmat, hogyan igazol át oda és marad meg annál élete végéig. Visszahúzódó, csendes ember, megismerjük két barátját is, végigasszisztálunk két világháborút, egy nősülést, egy szerelmet és egy gyermeket. Sok kis halált, majd egy nagyot. Hogy az élete folyamán sorozatosan elkövetett hibák minek tudhatóak be, a származásának, az örökös kisebbségi érzésének, a habitusának vagy pusztán annak, hogy nem mozgott magabiztosan ebben az új világban, nem tudni. Talán is-is. Az biztos, hogy miközben a regény mindenről szól, tulajdonképpen nem szól semmiről. Mégis letehetetlen. Az a szenvtelen történetvezetés, a nagyon-nagyon ritkán és csak nyomokban felfedezhető érzelmek – amik amúgy ott vannak, de mint hamu alatt a parázs –, a tényszerűség, az állást-nem-foglalás zseniális. Az érdekes az, hogy a csupán nyomokban felfedezhető érzelmek egyáltalán nem jelentik azt, hogy a könyv olyan, mint holmi félévi mérleg, unalmas és ásítozva olvasós. Nagyon mély érzelmeket képes és tud is kiváltani az olvasójából. A skála széles: szeretet, düh, együttérzés, depresszió, magány. Ami pedig Stoner döntéseit avagy nem-döntéseit illeti: vajon valóban csak hagyta, hogy elmenjen mellette az élete vagy pedig tudatosan döntött úgy, hogy veszni hagy mindent, mert neki van egy bizonyos értékrendje, ami mellett bármilyen áldozat árán kitart? Azt hiszem, inkább az előbbi. Valahogyan kissé annak az embernek, a mindennapinak, az átlagembernek az életére emlékeztet, aki talán nem is képes tudatosítani magában, hogy csak egy élete van és hogy a döntéseknek nagyon komoly következményei vannak. Az egyetlen terület, ahol teljesen öntudatos, abszolút biztosan mozog, az a tanítás, az egyetem és az irodalom. Van, akinek még ennyi sem adatik meg. Stoner szerencsétlen, mert hagy elveszni két, számára nagyon fontos embert, de szerencsés is, mert megadatik neki a szerelem, amiben szintén nem mindenki részesül.
Nem mesélhető el a könyv. Nem is akarom. Nem tudok írni más döntéseiről, ha nem tettem őket magamévá. Én vagyok a néző, Stoner a szereplő. Én pontosan olyan szenvtelen vagyok, mint amennyire ő az a saját életében. Csak ülök és olvasom. Az egyik hibát. A másikat. A sokadikat. A szülőket. A házasságát. A lányát, aki nagyon megszenvedte a szüleit. A feleséget, aki, bármennyire is elítélhető módon, de megpróbált valahogyan küzdeni a sorsa ellen. A szomorú csak az, hogy ez a sors nem volt sors. Pusztán két döntésképtelen ember és egy valószínűsíthetően nagyon ítélkezően megnyilvánuló társadalmi réteg produktuma. És olvasom a szerelmét, az irodalmat és a könyveit. Nagyon jó könyv.
Annak pedig, aki megszereti a könyvet – és miért is ne szeretné, hiszen nagyszerű írás –, itt a jó hír: az idén szeptemberben már megjelenik John Williams másik regénye, az Augustus, jövő karácsonyra pedig harmadik regénye, a Butcher’s Crossing is, mindkettő a Stoner fordítójának, Gy. Horváth Lászlónak remek tolmácsolásában.