A Wikipédia szerint a holokauszt legismertebb jelentése a náci Németország által kontrollált területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó esett áldozatul. Timothy Snyder amerikai történész a Fekete föld című könyvében a fentinél egy picivel tágabb értelmezés szerint vizsgálja a holokausztot, hiszen helyenként a szovjetek által elkövetett gyilkosságokra is kitér. A könyv alcíme – A holokauszt: múlt és fenyegető jövő – az elejétől kezdve fogva tartja az olvasó fantáziáját, és az ember önkéntelenül is próbál olvasni a sorok között, az elméje igyekszik felfedezni azokat a jeleket, amelyek a fenyegető jövőt jelenthetik a jelenkori események ismeretének tükrében. Aztán a záró fejezetben, amelyben Snyder következtetéseit olvashatjuk, világossá válik, hogy milyen értelemben fenyeget a történelem megismétlődése. A veszély valós, nem szabad félvállról venni.
Snyder nagyon részletesen vizsgálja a holokausztot, alcímnek akár azt is adhatnánk, hogy a holokauszt anatómiája. Nagyító alá veszi, feltérképezi, elemeire szedi. Megmagyarázza, hogy mi kellett ahhoz, hogy a nácik pusztító terve megvalósuljon. Így aztán a Hitler világa című bevezetőben és az első két-három fejezetben azokkal az ideológiákkal és eszmékkel szembesít, amelyek az 1930-as években kihívást intéztek a hagyományos politika ellen és a szakadék felé tolták a kontinenst. Hitler összemosta a politikát a tudománnyal, programja pedig összekeverte a biológiát a vágyaival. A gazdasági világválság idején, az éhezés korszakában mindenért a zsidókat okolta, és azt hangoztatta, hogy a németek számára az új területek meghódítása jelenti a válságból való kilábalást és az eljövendő jólétet. Azt hirdette, hogy a németeknek, mint felsőbbrendű fajnak, ehhez (mások földjeinek leigázásához) joguk is van. Tagadta, hogy a tudomány megoldást jelenthet a kor gazdasági problémáira, és a globális zsidó összeesküvés produktumának tekintett mindent, ami mást állított. Sarkítva és leegyszerűsítve: egy ökológiai eredetű problémára kínált megoldást akkor, amikor a válság pánikot generált, amikor más politikusok már kudarcot vallottak, ráadásul a problémáért egy bizonyos embercsoportot (a zsidókat) tett felelőssé.
Ennyi azonban még nem elég több millió ember legyilkolásához. A következő tényező az állami intézmények lerombolása volt. Amikor 1939-ben Németország lerohanta Lengyelországot, ez utóbbi egyszerűen megszűnt létezni, az összes állami intézménnyel együtt. A korábban lengyel állampolgársággal rendelkező zsidókat többé nem védte a jog, a törvény, mert azokat eltörölték. Állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztott földönfutókká váltak egy olyan területen, amelyet uralma alá hajtott a náci Németország. Teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a németeknek. Snyder rámutat, hogy mennyire fontos tényező volt az állami intézmények léte, amely egyfajta szuverenitást biztosított az országnak, még ha részben német befolyás alá is került. Ezt a legjobban Dánia és Észtország példája mutatja. Dániát a németek katonai okokból szállták meg, az ország nem volt sem ideológiai ellenség, sem faji célpont, bár a dán zsidókat ugyanúgy deportálták volna. Csakhogy ezt a helyükön hagyott hatóságok egyenesen ellenezték, így azok a zsidók, akik dán állampolgárok voltak, életben maradtak. Észtország ezzel szemben egy államtalanított zóna volt, ahol már azért is büntetés, akár halálbüntetés is járt, ha valaki megpróbált egy olyan embertársán segíteni, akit a nácik üldöztek. Észtország ráadásul kettős megszállást szenvedett el, ahogy egyébként Lettország, Litvánia, Lengyelország keleti része és Ukrajna is. Az állami intézményeket korábban már szétverték a szovjetek, és a helyi kollaboránsok segítségével tízezreket lőttek agyon vagy deportáltak a Gulágra, ahol szintén a halál várt rájuk. Bizarr módon a szovjet megszállás politikai és morális erőforrást hozott létre a németek számára, és megsokszorozta a halálesetek számát. A korábban a szovjetekkel kollaborálók nagy része a németek bevonulása után a nácik kedve szerint üldözte és ölte saját honfitársait annak reményében, hogy így az előző kollaboráció el lesz felejtve. Ismét Észtország a szomorú példa erre, ahol egyébként nagyon kevés zsidó élt. A német megszállás alatt elpusztított 963 észt zsidót kivétel nélkül észtek ölték meg, és tízszer ennyi nem zsidó észtországi lakossal is végeztek. Észtország természetesen csak egy általam kiragadott példa, Snyder részletesen végigveszi az összes olyan területet, ahol előbb a szovjetek, majd a németek pusztítottak, és rávilágít arra, hogy a két megszálló hatalom hatására miként váltak (leginkább az államtalanítás, azaz az állami intézmények felszámolásának következményeként) a helyi lakosok tulajdonképpen állatokká és gyilkolták le több tízezer honfitársukat.
Ilyen helyzetekben is akadtak olyanok, akik a körülményekhez mérten teljesen észszerűtlenül viselkedtek, és a saját életük kockáztatása árán mentettek zsidókat. Snyder különálló fejezetben foglalkozik velük (a szürke mentőangyalokkal, ahogy ő hívja), és én külön értékeltem azt, hogy Schindlert például meg sem említi. Nem mintha nem érdemelné meg, de pont Schindlerről mindenki tud mindent – miközben a többiekről, az igazán szürke mentőangyalokról eddig senki sem szólt egy szót. Snyder pótolja a hiányt. Tényleg páratlan történetek kerültek ebbe a fejezetbe, közöttük egy olyan SS-tag sztorija is, aki 1938-ban megmentett egy zsidó családot, de később a keleti front mögött több száz zsidó meggyilkolására adott parancsot, és maga is lőtt tarkón ártatlanokat. Ugyanaz az ember: az egyik szituációban embermentő, a másikban gyilkos.
Snyder az előző könyvében is hangsúlyozta, hogy nem elég csak Auschwitzról beszélni, ha a holokausztot elemezzük. Most azt mondja, hogy ez egyenesen veszélyes, hiszen ezáltal tulajdonképpen megpróbáljuk leválasztani a holokausztot azokról a nemzetekről, amelyeket érintett, és azokról a tájakról, amelyeket megváltoztatott; mintha a Párizstól Szmolenszkig szétterjedt szörnyűséget (ahogy ő nevezi ezt a példátlan vérengzést) be akarnánk zárni Auschwitz kapui és falai mögé, mintha a népirtást egy mentális szögesdróttal egyetlen helyre zárnánk. Éppen ebben rejlik a csapda: ha ugyanis „a zsidók tömeges lemészárlása egyetlen kivételes helyre korlátozódik, és személytelen folyamatok következményeként kezelhető, akkor nem kell szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy tőlünk nem sokban különböző emberek gyilkoltak meg más, tőlünk nem sokban különböző embereket közvetlen közelből.” Pedig így történt, és ezzel mindannyian szembe kell néznünk. Ezen felül ismernünk kell azokat a folyamatokat és körülményeket, amelyek lehetővé tették, hogy a holokauszt megtörténjen. Különben nem fogjuk felismerni, hogy a történelem ismétli önmagát, csak amikor már késő.
Snyder ismét elképesztő munkát végzett. A közel 430 oldalas könyvben 924 alkalommal hivatkozik külső forrásokra. A számmal jelölt hivatkozások mindig az adott oldal alján, a lábjegyzetben találhatók (és nem a könyv végén), néhol plusz magyarázattal ellátva, így az olvasó nem kell folyton oda-vissza lapozzon, ha arra kíváncsi, hogy valamilyen állítás vagy információ honnan származik. A publikált források a könyv végén is helyet kaptak, kategóriákra bontva (naplók, levelezések, újságcikkek, egyéb könyvek stb), és van egy ábécérendbe szedett, húsz oldalnyi (!) index is a könyvben használt kifejezéseknek. Ez nagyon bőséges és nagyon praktikus is; ha az olvasó például azt a részt szeretné fellapozni, ahol a szerző az embermentőket a bibliai irgalmas szamaritánus esetéhez hasonlítja, akkor az irgalmas szamaritánus szókapcsolatot kell megkeresni az indexben, onnan pedig az adott oldalra lapozni. A kötet a XXI. Század Kiadó gondozásában jelent meg, kemény kötésben, borítóvédővel. Dokumentumkönyvnek ennél szebb kiadást és ennél tökéletesebb szerkesztést kívánni sem lehet. Külsőre és tartalmilag is tökéletes.