James B. Donovan: Idegenek egy hídon

Írta : James B. Donovan
Eredeti cím : Strangers on a Bridge
Eredeti kiadás : 1964
Magyar cím : Idegenek egy hídon
Fordította : Sóvágó Katalin
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 502
85
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •  

1957 júniusának egyik reggelén az FBI és az amerikai Bevándorlási Hivatal egy brooklyni szállodai szobában letartóztatta Rudolf Ivanovics Abel szovjet NKVD-ezredest. A vád összeesküvés és kémkedés. Az 1950-es években – amikor az Egyesült Államokban a Manhattan-terv kiszivárogtatása és a Rosenberg-házaspár kivégzése után teljes mértékben átalakult nemcsak a közvélemény, hanem az igazságszolgáltatás viszonya is az államtitkok megszerzésére irányuló tevékenységekkel szemben – az „idegen hatalom megbízásából” végzett kémtevékenységért még békeidőben is halálbüntetés járt.


Nem voltak túl jó kilátásai a letartóztatott Abelnek sem, bár a tekintetben kétségkívül szerencsésnek volt mondható, hogy egy demokratikus országban kapták el, így egy olcsó kirakatper helyett esélye volt egy jogszerű eljárás lefolytatásra. És legalább ennyire szerencsésnek mondható kirendelt védőügyvédje személye miatt. A magánéletében szürke eminenciásnak mondható, de szakmájában elismert James Donovan ugyanis úgy gondolta, hogy védencét ugyanúgy megilleti a korrekt védelem joga, mint bármelyik amerikai állampolgárt. A nürnbergi perek egykori ügyészhelyettese és a második világháborúban az amerikai hírszerzés (OSS) egykori jogtanácsosa igazi hazafiként az amerikai szabadság-eszme kiteljesedését nem a példát statuáló büntetésben látta, hanem abban, hogy az amerikai igazságszolgáltatás előtt még egy kém se szenvedjen hátrányt, hanem rá is ugyanazok a törvények vonatkozzanak.

Éppen ezért Donovan a legjobb tudása szerint igyekezett ellátni Abel védelmét. Már az elején elhatározta, hogy naplót vezet az esetről. Ebből a naplóból, Abel levelezéséből, bírósági jegyzőkönyvekből és egyéb jelentésekből született meg az 1964-ben megjelent Idegenek egy hídon című könyv. Műfaját elég nehéz behatárolni,  témája miatt dokumentumregény-jellegű, annál viszont jóval könnyedebb és olvasmányosabb stílusban, naplószerűen és regényes formátumban meséli el az Egyesült Államokban valaha lebukott leghíresebb szovjet kém és lelkiismeretes védőügyvédje történetét. A könyv több mint egy személyes feljegyzés egy valós történelmi eseményről, hiszen a két férfi között kialakuló, kölcsönös tiszteleten alapuló, már-már barátinak mondható kapcsolat részletei túlmutatnak az események puszta tálalásán. Utóbbiak szintén nem érnek véget a per lezárultával, hanem – köszönhetően Donovan kiváló védőügyvédi munkájának és rendkívüli jövőbelátásának – több évvel is túlhaladják azt. Egyrészt ugyanis Donovannek – a nem éppen kedvező közhangulat, kollégái csipkelődő vagy éppen rosszindulatú megjegyzései és az általa oly nagyra tartott amerikai igazságszolgáltatás nem teljesen elfogulatlan hozzáállása ellenére is – a vártnál sokkal többet sikerült elérnie: Abel megmenekült a halálbüntetéstől, és megúszta egy „mindössze” harminc éves börtönbüntetéssel. Ami Donovan jövőbelátását illeti: a halálbüntetés elhárításában nagy szerepet játszott az a tény is, hogy az ügyvédnek sikerült meggyőznie a tárgyalást vezető Mortimer B. Byers bírót, hogy Abel még hasznos lehet az Egyesült Államok számára, és a későbbiekben felhasználható lehet egy fogolycserére a szovjetekkel. A legelső ilyen fogolycserére három évvel később, 1960-ban került sor, majd 1962-ben Abelt is kicserélték a Szovjetunió fölött 1960-ban lelőtt U–2 kémrepülőgép pilótájával, Francis Gray Powersszel. Az ügy háttéralkuinak lebonyolításával magát Donovant bízták meg, aki nem kis kockázatot vállalva, az NDK-ba utazva szervezte meg a fogolycserét. Mi több, rendkívüli lélekjelenétről és tárgyalási készségről téve tanúbizonyságot, szintén az Abel-alku keretében elérte egy Kelet-Berlinben letartóztatott amerikai diák, Frederic L. Pryor szabadon bocsátását, és jelentősen hozzájárult egy másik amerikai egyetemista, az Oroszországban kémkedés vádjával letartóztatott és nyolc év börtönre ítélt Marvin M. Makinen szabadon bocsátásához. Az Abel-tárgyaláson túl tehát a könyv a fogolycsere előzményeit és részleteit is ismerteti.

Szerkezetét tekintve viszonylag egyszerű a mintegy 500 oldalas kötet. Egy egykori CIA-tiszt, Jason Matthews által írt előszó, valamint Donovan rövid bevezetője után hat fejezetben olvashatjuk időrendi sorrendben az eseményeket. Mindegyik fejezet címe egy-egy évszám, Abel letartóztatásának évétől, 1957-től kezdődően egészen 1962-ig, a fogolycsere végrehajtásáig. A fejezeteken belül az egyes napok strukturálják tovább a szöveget, így ennek és az egyes szám első személyű narrációnak köszönhetően tényleg olyan, mintha egy naplót olvasnánk. A könyv közel kétharmadát az 1957-es év történéseivel foglalkozó első fejezet teszi ki, az ezt követő fejezetek ennél jóval rövidebbek. A hangsúly tehát Abel bírósági tárgyalásán van, ami egyszerre rossz és jó is. Rossz, mert egy idő után kissé unalmas az igazságszolgáltatás mindennapi, gyakran beláthatatlan praktikáiban való túlzott elmélyülés. De ugyanakkor jó is, mert ebből bontakozik ki sok más olyan részlet, ami a könyv arculatát jelentősen meghatározza. Ezek közül mindenképpen kiemelendő a két főszereplő, Abel ezredes és James Donovan kapcsolata, valamint külön-külön is kettejük eltérő, de mégis csodálatra méltó, erős jellemről árulkodó karaktere. De innen kapunk alaposabb betekintést a hidegháborúban zajló kémkedés mindennapi gyakorlatába is, ami amellett, hogy hihetetlenül izgalmas, nagyon jól rávilágít a kémek világával kapcsolatosan valamire. Nevezetesen arra, hogy a hollywoodi filmipar jól vagy kevésbé jól sikerült alkotásai által sugallt képpel ellentétben, ez a tevékenység nem mindig nagy kaliberű, a világpolitikát és a világrendet alapjaiban megrengető információk körül zajlik, az ezekben részt vevő személyek pedig nem szuperhősök, hanem egyszerű, teljesen hétköznapinak tűnő – bár kétségkívül az átlagnál többnyire intelligensebb, fegyelmezettebb és jobban képzett –, hús-vér emberek. Ezt igazolja nemcsak Abel személye, hanem a lebuktatásában nagy szerepet játszó, szintén szovjet kém Reino Häyhänen személye is.

Ami az Abel elítélését követő, 1958-tól kezdődő, és sokkal nagyobb léptékben elmesélt eseményeket illeti, azok egy része kevésbé volt érdekes számomra. Az 1958-as és az 1959-es évek a fellebbezés előkészítésével, Abel családjával és ügyvédjével folytatott levelezgetéseivel teltek. 1960-től kezdődően ismét felpörögtek kissé az események, és nem is annyira a fellebbezés Legfelsőbb Bíróságon történő elutasításával, hanem inkább Francis G. Powers orosz fogságba kerülésével. Innentől kezdve Donovan szerepe ismét fel- illetve átértékelődik, és az alig pár oldalt kitevő, az 1961-es év eseményeit elmesélő fejezet után következik 1962, amikor sor kerül a fogolycserére. Ez már másfajta izgalmakat tartogat nemcsak Donovan, hanem az olvasó számára is: itt egy nem túl részletes, nem túl mélyre hatoló, de mégis sokatmondó betekintést nyerhetünk a vasfüggöny keleti oldalán berendezkedett társadalmi-politikai rendszer működésébe, mentalitásába. Az egészre pedig magának a fogolycserének a jelenete teszi fel a koronát, ami egy kiemelkedő jelenete a könyvnek. Nem elhanyagolható – bár inkább csak érdekességként említeném őket – az a pár fénykép, rajz és levél, amelyek az ügy főbb szereplőit (elsősorban Abelt és Donovant) örökítik meg, vagy az eseményekhez kapcsolódó adalékokat ismertetnek.

Igazából csak két dolgot sajnálok: egyrészt, hogy a könyvből Steven Spielberg által rendezett, 2015-ben bemutatott filmet (Kémek hídja) hamarabb láttam, mint ahogy magát a könyvet olvastam. (Nyilván, ha a film bemutatásakor a könyv magyar változata is a polcokon lett volna, fordítva tettem volna, de hol volt még akkor a magyar fordítás…) Nem feltétlenül azért, mert a könyv jobb volt, mint a film – hiszen azért utóbbi sem sikerült rosszul –, és talán nem is feltétlenül azért, mert a könyvben elmesélt események így már jóval kevesebb újdonsággal szolgáltak, hanem sokkal inkább azért, mert a filmélmény még túlságosan friss volt ahhoz, hogy óhatatlanul is ne nyomja rá bélyegét az olvasmányélményre, különösen a történet hangulatát és karakterekről bennem kialakult képet tekintve. Így olvasóként elsősorban az maradt számomra, hogy azokat a részeket próbáltam jóval alaposabban megemészteni, amiket a film nem volt képes visszaadni vagy befolyásolni. A másik dolog pedig az – és ezt nyilván legalább annyira nem lehet „visszacsinálni”, mint az előzőt –, hogy a történetet nem írta meg a másik főszereplő is, maga Rudolf Ivanovics Abel. A regényből megismert személyisége alapján nincsenek kétségeim, hogy ugyanekkora intelligenciával és alázattal születhetett volna meg egy kiváló regénypárja Donovan könyvének. Ami így, önmagában is remek betekintést nyújt egy olyan háború kulisszáiba, ami csak látszólag ért véget – ma ugyanis legalább annyira intenzíven, csak helyenként jóval kifinomultabb eszközökkel vívják.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  
  •