Ásító Pepitó bárkit el tud altatni. A mesebeli Bendegúz nyuszit, a mesét hallgató gyereket, de szerintem még a felolvasót is. A svéd Carl-Johan Forssén Ehrlin könyve tudományos pszichológiai technikák alapján készült, működik, de ne vegyünk rá mérget, hogy hosszútávon ez lesz a gyerek kedvence.
A történet egyszerű. Nyúl Bendegúz képtelen elaludni, noha már Nyúl Apu és a testvérkéi is mind álomba szenderültek. Ezért aztán Bendegúz Nyúl Anyuval együtt elindul a mező túlsó csücskében lakó varázslóhoz, Ásító Pepitóhoz, aki reményeik szerint segít elaludni. Útközben találkoznak Elcsigázott Csiga Úrral és Ólompillájú Bölcs Bagollyal is, akik mind egy-egy jó tanáccsal szolgálnak arra az esetre, ha valaki netán nem tudna elaludni.
Feltűnt, hogy a fenti aprócska, mindössze három mondatos bekezdésben háromszor szerepel az elaludni szó? Lehet, hogy egy picit zavaró, de nem véletlen. Valahogy így épül fel a könyv szövege is. Bizonyos szavakat túlzott mértékben használ az író; felnőtt fülnek ez néhol feltűnhet, de a szavak ismétlése nem hiábavaló. A könyv elején található utasítások szerint némely kifejezéseket lassan és halkan kell olvasni, másokat pedig ásítva, és vannak olyan részek, amelyek cselekvést kérnek az olvasótól, vagy a mesét hallgató gyerek nevét hivatottak beépíteni a történetbe. Előbbiek tényleg elálmosítják a gyereket (szóval működik!), utóbbi viszont egy négy és fél éves gyerek esetében már zavart okoz, és visszakérdez, hogy tényleg ott van-e a neve. Ugyanakkor kétkedve fogadja, és nem is érti teljesen, hogy ő is szerepel a mesében.
Én kipróbáltam a könyvet a négy és fél éves kislányunkon. Az első olvasás eredménye: két oldal után Csipikére váltottunk, mert ez nagyon uuuuncsi. Utána napokig nem is akart arról hallani, hogy ismét Bendegúzt olvassak neki estére. Végül egy kollektív, egész családos mesehallgatás keretében újra nekifutottunk, ezúttal sikeresen. A végére – engem leszámítva – mindenki elaludt. Legközelebb már csak azért volt hajlandó újra meghallgatni a mesét, hogy megtudja a végét – de közben viszont nem feküdt le, mert tudta, hogy akkor elalszik. A könyv tehát valószínűleg csak négy évesnél kisebb gyerekek esetében alkalmazható sikerrel, mint altató mese.
A történet maga nagyszerű és jópofa. A szerző viszont feláldozta a tudomány oltárán annak érdekében, hogy az apró hallgatóság biztosan elaludjon közben. Így aztán az Aludj el, szépen, Bendegúz! mesének kissé unalmas, altatónak kiváló, de csak egy bizonyos korosztály számára. A könyvet Agócs Írisz rajzai díszítik, bár azt hozzá kell tennem, hogy a könyv elején felsorolt instrukciók szerint a mesét úgy kell olvasni, hogy közben a gyermek fekszik. (Különben nem fog elaludni, ez egyértelmű.) Gondolom, a rajzokat másnap nézi meg, hátha attól újra kedve kerekedik a meséhez.