A 2001. szeptember 11-ei amerikai terrortámadások óta egyre több embert foglalkoztat az iszlám természete. Ez az érdeklődés a szíriai polgárháború és a menekültválság kirobbanása óta pedig egészen elképesztő méreteket öltött, ami leginkább a közösségi oldalakon és hírportálok kommentszekciójában követhető nyomon. Mindenkinek van véleménye az iszlámról, az iszlám kultúráról, annak sajátos, a nyugati civilizációval össze nem egyeztethető vonásairól, az általa jelentett veszélyről, vagy éppenséggel ennek ellenkezőjéről. Egy ideális világban csak örülni lehetne annak, hogy a társadalom tagjai élénk érdeklődést tanúsítanak egy másik civilizáció iránt, ám az, ami napjainkban tetten érhető e téren az mindennek nevezhető, csak kívánatosnak nem.
Az interneten ugyanis se szeri, se száma azoknak az oldalaknak, amelyek anyagi, politikai vagy egyéb okok miatt álhírekkel igyekeznek minél nagyobb olvasottságra szert tenni. Az iszlám világ természete sem jelenthetett kivételt e tekintetben, rövid idő alatt pedig eszméletlen mennyiségű fals információ és összeesküvés-elmélet látott napvilágot, melyek bőven szolgáltatnak mondanivalót az egyszerű világmagyarázatokat igénylő néptömegeknek. Jóval kevesebb azok száma, akik célirányosan, tudatosan igyekeznek rendet vágni az információözönben, és hiteles, szakszerű kiadványokat keresnek.
A Politika az iszlámban egy ilyen kiadvány, jellegéből fakadóan pedig soha nem fogják tömegesen olvasni. A rendkívül alapos, gondos tudományos munka elsősorban azok számára fog kellemes perceket szerezni, akik otthonosan mozognak a társadalomtudományokban és a történelemben, nem rettennek meg a gazdag lábjegyzetektől és forrásoktól, és nem jelent különösebb problémát számukra, hogy mindez az olvashatóság rovására megy. Azaz a Politika az iszlámban nem könnyed olvasmány, de aki veszi magának a fáradtságot, és tudományos kíváncsisággal (is) felvértezve olvassa, az garantáltan olyan ismeretekkel lesz gazdagabb, melyek mindenféle ideológiai, politikai felhang nélkül, részletgazdagon járják körül a politika és az iszlám immanens viszonyát, főként a genezisre, az iszlám gondolkodás eredetére koncentrálva. A könyv második részében ezer éve élt iszlám tudósok és írók rövid életrajzával és magyarra fordított jelentős munkáival lehet ismerkedni, ami ismét csak azok számára jelenthet intellektuális élményt, akik nem feltétlenül az öngyilkos merénylők felől közelítenek a témakörhöz.
Mindenkit érdeklő aktuálpolitikai vonatkozásokat ne nagyon keressünk a kötetben, a szerző inkább arra keresi a választ, hogy az iszlám 1400 éves története során tetten érhető-e valamilyen fejlődés. A kötetben két forradalminak nevezhető átalakulásról is szó esik, amelyek döntő módon meghatározták az iszlám társadalom későbbi alakulását, ám ezek a változások a nyugati ember számára természetesnek tartott forgatókönyveivel szemben, nem jártak alapvető társadalmi felfordulással, gyökeres változással, a felkelések többnyire az állam legitimitási válságai miatt jelentkeztek.
Ha nincsenek is direkt aktuálpolitikai megjegyzések a könyvben, azért a sokakat érdeklő kérdésre valamelyest reflektál a szerző, amikor arról beszél, hogy az iszlám lényeges vonatkozásaiban nem reformálható, hiszen alapjai nem változtathatók meg, holott mélyreható társadalmi reformok ezek érdemi kritikai reformja nélkül nem végrehajthatók. Az iszlám társadalmak a kezdetektől fogva teokratikus alapokon nyugszanak, amelyek alapja a kezdetekkel való teljes azonosulás. Érdemi változtatáshoz az iszlám legfontosabb alapelveihez kellene hozzányúlni, ami azt jelentené, hogy az újonnan létrejövő, megreformált iszlám már egy önazonosságát elvesztett entitást eredményezne, amit már nem is lehetne iszlámnak nevezni. Az iszlám politikában és társadalomban az alapok, a kezdetek abszolút mértékben hatnak a jelenben, meghatározzák azt, mi több, a jövőre vonatkozó elképzelések is ebből indulnak ki.
Nem egyszerű olvasmány tehát, és az sem biztos, hogy ezzel a kötettel érdemes kezdeni az iszlámmal való ismerkedést, de aki már valamelyest tájékozott a kérdéskörben, számára kötelező olvasmány!