Benedikty Béla a következőket írja a Názáreti című könyvének fülszövegében: „Amíg valakinek a neve mögé oda kell tenni, hogy író, addig én azt csak egy visszamaradt savanyú folyadéknak tekintem […]. Most még én is csak az a savanyú folyadék vagyok. Az olvasó avathat olyan íróvá, aki képes egyik betűt a másik után úgy írni, hogy az másokat érdekeljen. Majd szóljanak, ha úgy van.”
Nos, szerintem nyugodtan lehet szólni: úgy van. Az sosem jutott eszembe, hogy egy könyvet, egy regényt onnan közelítsek meg, hogy érdekel vagy sem. Ez túl egyszerűnek tűnik, szinte semmitmondónak, vagy magától értetődőnek: valami vagy érdekel, vagy nem, de úgy gondoltam, nem ettől jó egy írás. Lehet, hogy én gondoltam rosszul. Benedikty Béla Názáreti című könyve érdekel, mert érdekes, mert jól van összerakva, mert olyan kérdéseket tesz fel vagy válaszol meg, amelyek évszázadok óta foglalkoztatják a világot. És mert egyszerű, mégis elevenbe vágó.
A történet főhőse egy názáreti fiú, akinek az élettörténetét mindannyian ismerjük, vagy ismerni véljük, amennyiben összekapcsoljuk őt egy általunk ismert názáreti személyével. Ennek a fiúnak a valódi életéről azonban nagyon keveset tudunk, azt is csak bizonyos életkori vonatkozásokban tárja fel elénk néhány, hitelesnek mondott írás. A Názáreti ezt a hiányosságot próbálja kijavítani, betölteni azzal, hogy egy különleges kisfiú életéből mesél el szemelvényeket kilenc és tizenkilenc éves kora között. Minden kétséget kizáróan azt sejtjük, hogy Jézusról van szó, bár ez soha, sehol sincs kimondva a könyv hasábjain, azt csak az olvasó következtetheti le mindazon háttértudás ismeretében, amellyel rendelkezik. Azonban ennek a názáreti fiúnak a képe kicsit más, mint amit eddig tudtunk arról, amit (Jézus) tanított és hirdetett. Ugyanakkor épp ez a kihívás az egészben, mert azt mondja maga a szerző, hogy mivel mindenki azt hiszi és gondolja, hogy a szent írásokban leírt dolgokat nem lehet megkérdőjelezni, így mind azt feltételezzük, hogy Jézusról van szó, aki így vagy úgy tett, pedig csak egy egyszerű názáreti fiú története íródott meg.
Benedikty názáretije többek között görög filozófián és a Tóra papirusztekercsein szocializálódott, tíz éves fiú. Aztán tizenhat éves, játékos, okos bölcselkedő. Aztán pedig tizenkilenc éves, (talán szerelmes?), dühös, kétkedő. Egy fiú, aki járja a környéket, és mindenhol kérdéseket tesz fel, és rövid, zavarba ejtő válaszokat ad. Egy fiú, akit egyesek gyűlölnek, mások szeretnek, akit csendben vagy zajos tömegben várnak, akit felismernek és elfogadnak, vagy éppen nem ismernek fel és elutasítanak. Egy fiú, aki látszólag nem fél semmitől, aki mások szerint bűntelen, sőt, egyesek szerint ő az isten fia. Ha csak ennyit mondanánk el róla, ez semmivel sem lenne másabb, mint amit már eddig is tudtunk, ráadásul felszínes is. Itt azonban többről van szó. Az ismert történések valahogy másképp és más hangsúllyal zajlanak. Az ismert személyek más szerepet kapnak. Vagy egyáltalán: szerepet kapnak. És kétségkívül figyelemre méltó az a földrajzi és korabeli történelmi háttér, amely itt megrajzolásra kerül. Ha belegondolunk, a názáretiként ismert Jézus gyerekkoráról valóban keveset tudunk. Valahogy kimarad egy nagyon fontos rész, amelyről semmiféle tudásunk nincs. Nem tudjuk, hogyan és hol élt, mit csinált, kikkel találkozott, mit tett és mit érzett közben. Nem tudunk semmit, tehát ha jön valaki, és azt mondja, ez így és így történhetett, és mindezt összekapcsolja azzal, amit tudunk, akkor hihetővé válik a történet. Ahogy most is. Vagy hihetetlenné. Ahogy most is.
Két nagyon érdekes, egyedi jellegzetessége van a Názáretinek. Az egyik az idősíkok váltakozása, illetve megszakítása. Van úgy, hogy egy tizenhat éves fiú történetét olvassuk, aztán visszalépünk az időben, és egy tíz éves birkapásztor bölcseleteit próbáljuk megfejteni. Aztán újra tizenhat évesen találkozunk vele, aki visszautal egy korábbi, tízévesen elmondott bölcseletére. Érdekes az, ahogy a történetben van elhelyezve a történet, és gyakran két fejezet után folytatódik ismét. Olyasmi, mint amikor újra és újra visszatérünk egy eseményhez, de minden esetben más és más mélységekkel és részletekkel dolgozunk. Egy másik érdekesség, és ez inkább vallási, hitbeli, filozófiai vonatkozású, hogy a szerző szándékosan tesz különbséget isten és Isten között. A názáretinek nevezett fiú beszédében megfigyelhető, hogy leginkább egy kisbetűs istenről van szó. Ha olvassuk majd, nem nehéz kitalálni, hogy miért.
A názáreti nem az, akinek az emberek hiszik, nem az, akinek őt látni akarják. Nem csodatévő gépezet, nem különc, erejét fitogtató férfi, nem tanító és nem a Messiás. Ő csak egy egyszerű fiú, akárcsak a többi hozzá hasonló fiú, és amire ő képes, arra bármelyikünk képes lenne, ha akarná. Ez egy olyan teológiai színezet, amellyel adott esetben nagyon nehéz lehet megbirkózni. A történet ugyanis olyan személyekre tér ki bővebben és részletesen, mint Júdás, aki a közgyűlölet tárgyává lett keresztény körökben az elmúlt évszázadok alatt. Aztán pedig ott vagy egy nő, Mirjam, Magdalából, aki igen közeli viszonyban van ezzel a názáreti fiúval, már tízéves kora óta, ráadásul nő, ami már alapjában véve egyfajta szentségtörésnek számít.
Benedikty Béla egy interjúban arról beszél, hogy ő nem Jézusról ír, mégis a történet mögött az ő alakja jelenik meg, mint provokatív, de ugyanakkor szükségszerű kép. Valahogy az tűnik ki a regény olvasása közben, hogy a megkérdőjelezett állításokon túl az emberi és örök igazságok mélyebb értelmet nyernek és megmaradnak, míg a Jézus személye mind a mai napig egy egyházi és politikai termék, amely a félelemre és a büntetésre alapozott istenképből dolgozik, és ezt leginkább a könyv utolsó fejezete mondja így ki. A könyv megírása egyrészt komoly háttérkutatást igényelt, másrészt jó adag bátorságot is, hiszen eléggé szembemegy mindazzal, amit eddig az általunk Jézusnak beazonosított figura képviselt. Bár nagyrészt a könyv fikció, mégis olyan elemekre támaszkodik, amelyeket már valahonnan ismerünk. Ebben az interjúban a szerző tudományos alapokra hivatkozva kérdőjelezi meg azt, hogy valóban jól látjuk és ismerjük a bibliai Jézust, akit olyan szerzők művéből ismerünk csupán, akik nem is találkoztak vele személyesen. Nem véletlen azonban az, hogy mégis ő lett a történelem egyik legcsodálatosabb személye, a szerző szavaival élve valaminek sugároznia kellett ebből az emberből, hogyha azt olvassuk a négy evangéliumban, amit olvasunk.
Benedikty Béla dramaturg, szerkesztő, újságíró, Joseph Pulitzer emlékdíjas szerző. Könyve igazi provokatív mű, legalábbis azok számára, akik hajlandóak egy kicsit is a megszokott kereteken kívül gondolkodni. A lényeget egyáltalán nem téveszti szem elől, sőt, azt mondanám, hogy éppen a lényeg az, ami bekerült ebbe a könyvbe, hiszen a szerző szerint „minden szándékos”, ami a könyvben van. Biztos vagyok benne, hogy bizonyos körökben, bizonyos személyek támadásnak vagy hiteltelen, félrevezető olvasmánynak fogják bélyegezni, ha nem tették meg már ezidáig. De abban is biztos vagyok, hogy van olyan, aki átlát majd a falakon, olvas a sorokban és a sorok között is, és olyasmit talál, ami számára értékes, még akkor is, ha alapjaiban ingatja meg azt, amit eddig tudott. Szívem szerint mindenkinek ajánlanám, hogy olvassa el ezt a könyvet. Engedje átfolyni magán. De mégis azt mondanám, hogy ne olvassa el mindenki. Talán csak a bátrak és erősek tegyék meg, hogy a keletkezett hatásokkal tudjanak elbánni. És igen, ez is egy provokáció.