Hogyan és miből áll össze egy családtörténet? Ljudmila Ulickaja Jákob lajtorjája című nagyregénye négy generációt és körülbelül száz évet ölel fel – napló és levélrészletekből, tudományos és etikai gondolatfutamokból, évtizedeket átlátó „nagytotálokból”, és hihetetlen intimitással megírt, a legapróbb részleteket is kinagyító epizódokból áll össze az Oszeckij család története. Nem hagyományos értelemben vett történelem, hiszen az események, életek nem a történetiség által megkövetelt linearitás szerint követik egymást, a regénynek sem ritmusa, sem tagolása nem engedi meg a történet kronologikus követését (bár minden fejezetcímhez az események idejét jelző évszám is tartozik).
Két párhuzamosan haladó szálra fűződik fel a történet, melyek saját idejükön belül lineárisan haladnak, viszont egymásmellettiségük révén az időrend helyett egy sokkal elemibb szervezőerő válik hangsúlyossá: ez a történet nem egyszerűen a különálló családtagok egyéni életeit meséli el, rendezi ok-okozati kapcsolódások szerint, hanem magáról a családról szól, a szöveg szervezői is maguk a családi viszonyok. Az időben korábbi szál a századelőtől kezdve kíséri Maruszja és Jakov levelezését, míg a másik unokájuk, Nora életét követi, anyává válásától unokája születéséig. A két szál szinte egyáltalán nem érintkezik egymással, időbeli átfedések sincsenek, Nora története Maruszja halálával indul, Jakov története pedig az ugyanezt a nevet viselő ükunoka születésével zárul (mintha a két Jakov helycseréjével körbeérne, lezáródna a család története). A két szál mégis mintha folyamatosan érintkezne – ha nem is konkrét, tárgyi, vagy racionalizálható módon, de a család tagjai közti viszonyban, az öröklésen keresztül.
A regény visszatérő motivikus eleme, ami ezt a szervezést és a történet tétjét is felerősíti éppen az öröklés. Nem feltétlenül hagyatékról, materiális öröklésről van szó, bár a Maruszja által hátrahagyott fűzfaládikó az az anyagi kapocs, amely a két szálat valóságosan egymásba kapcsolja: Maruszja és Jakov teljes levelezése a ládikóban van, fiatalkoruktól két háborún át Jakov száműzetésének végéig. Viszont mégsem ez az egyértelműnek tűnő, kézzel fogható kapcsolat rendezi a történeteket egymás mellé és egymásba (Nora csak évtizedekkel később nyitja ki a fűzfaládikót, ez inkább utólagos keretet ad a regénynek, nem pedig a történetmondást szervezi). A ládikón kívül tárgyi örökség egy alig száz, poloskás könyvből álló könyvtár, mely Maruszja után marad Norára, mely Nora kuszán szerteágazó, de alapos műveltségének alapja. Viszont ez is inkább szellemi, semmint materiális örökség.
A regény egyik gyakran visszatérő epizodikus szereplője Grisa egyfajta misztikus genetikával foglalkozik, a DNS láncról, mint Isten szent szövegéről beszél, amelyben nemzedékről nemzedékre újraíródik a történelem. Az Oszeckij család minden tagja a családi örökségnek ebből a biológiai-misztikus egészéből építi saját életét, akár tudatosan teszi ezt, akár nem. Nora nem csak a bőrét kínzó ekcémát örökli sosem ismert nagyapjától. Leveleit olvasva száz év távolságból is olyan közelséget érez vele, amelyet saját apjával soha nem tapasztalt. Maruszja nem csak az Ibsentől kölcsönzött, színházat idéző névvel ajándékozza meg unokáját, de azzal a különleges világlátással és színházra való fogékonysággal is, amit ő egész életén át mint terhet, megvalósíthatatlan álmot cipelt, s amely szerint Nora saját életét éli. Hiszen nem csak szakmailag érintkezik a színházzal, de évtizedeken át tartó, Tengizzel folytatott, szokatlan viszonyát is a színház határozza meg. Élete minden pillanatát kompozícióként, színpadi párbeszédként éli meg, az őt körülvevő tárgyak jelmezek és díszletek, saját viszonyait is dramaturgiai érzékenységgel rendezi – úgy kerül minden időt, teret és elvi távolságot felszámoló intim közelségbe nagyanyjával, a titkolózó, magányába burkolózó Maruszjával.
Nora fiának, Juriknak a Beatles-mániájában, majd későbbi jazz-karrierjében visszaköszönni látszik Jakov zenei érzéke, Maruszja és Jakov távolságból és hiányból építkező viszonya mintha előképe lenne Tengiz és Nora viharos kapcsolatának. Genrih, Nora bőbeszédű, nehezen kezelhető apja látszólag kiesik a család vérkeringéséből – sem lánya, sem felesége, de még unokája sem tudja megtalálni vele azt a közös alapot, amelyre kapcsolatot lehessen építeni – de mégis, pusztán amiatt, hogy egy családhoz tartoznak, Nora és közte létezik valami kölcsönös egymásrautaltság (még ha ezt Nora csak Genrih élete végén, majd a nagyapja levelei olvasása közben tapasztalja meg igazán).
Az itt megjelenő emberi viszonyok nem egyszerűsíthetőek jogi, kulturális, szakmai, vagy gazdasági tényezőkre, a regényben megmutatott életek nem szokványos módon kapcsolódnak egymásba. Maruszja és Jakov évtizedeken keresztül csak levelek útján érintkeznek, s bár jogilag házastársak, a köztük levő viszony éppen emiatt a szublimáltság miatt sokkal bonyolultabb, érzékenyebb. A testi érintkezés folyamatosan mint emlék, vagy mint vágykép jelenik meg, a kettejük közti intimitás mégis tapintható (még Maruszja féltékeny, ideges leveleiben, vagy Jakov értekezésekkel felérő intellektuális elemzéseiben is – az összetartozás és az együtt gondolkodás, együtt érzés intimitása van ezekben). Hasonlóan Nora és szeretője Tengiz, akik folyamatosan örök búcsút vesznek egymástól, életeiket nem az együttélés, nem a megszokás vagy rutin fonja örökre egymásba, hanem a szakmai és szexuális közelség, a vágyódás és az együtt töltött időszakok szinte karneváli kivételessége: a több éves kihagyások után is olyan közelség, olyan együvé tartozás vibrál köztük, ami letagadhatatlanul családdá teszi őket.
Vitya és Nora házassága, jogilag és gazdaságilag ugyan teljesen leírhatónak tűnik, valójában viszont nem a szokványos viszonyok szerint szerveződik – sem életük, sem idejük, sem terük nem közös, nem értik egymást és nem ragaszkodnak egymáshoz – még csak fiuk, Jurik sem teremt köztük kapcsolatot: Jurik szüleihez való viszonya sem képes a Nora és Vitaszja közti kapcsolatot kierőltetni. Az a közelség, ami Jurikot az anyjával összeköti még a külön leélt évtizedek alatt sem tűnik el; Vitya és fia viszont egészen más csatornákon át érintkezik (az együtt sakkozások, közös gondolkozás útján).
Úgy tűnik, a családtagok nem attól tartoznak egymáshoz, hogy közös életet élnek, a nemzedékek nem egyszerűen leváltják egymást az idő múlását követve. A családot valami esszenciális tartja össze, valami, amit Nora Jakov leveleinek olvasása közben lényegnek nevez – a különböző korokban, különböző társadalmi és történeti helyzetekben élő családtagokat mégis egymáshoz köti valami, életeik mintha egymásra rímelnének, nem csak fizikai vonásaikat öröklik egymástól, de ezt a bizonyos lényeget is.