Az idők múlásának dinamikájában, a nyugodtabb és a teljesen őrült korszakok váltakozásában az ember az álmok és a valóság között botladozva keresi a helyét a világban. Ha lehet, álmodik, aztán csalódások során át igyekszik álmait megvalósítani. Amikor nem lehet, akkor a valóságot éli, és élete árán is igyekszik hű maradni álmaihoz.
A háború olyan időszak, amikor az álmok visszahúzódnak. Az emberek ott maradnak a csontig hatoló csupasz valósággal, szemtől szemben a durvasággal, a nélkülözéssel, az erőszakkal, a fázással és bizonytalansággal, beburkolózva a maradék reménybe és egymás hiányába. A Fülemüle egy ilyen korszak lírai szépségű, drámai erejű, prózai részletességű és elevenségű regénye, a háború könyve a nők szemszögéből.
A regény gerincét két nővér sorsa adja. A lányok a szimbolikus Fülemüle nevet viselik, a madárét, amely éjszaka énekel, hirdetve, hogy van fény, van reggel, van ébredés. Vianne egy csendes francia faluban él, és aggódva, de reménykedve búcsúzik háborúba induló férjétől, hiszen másokkal együtt ők is bizonyosra veszik, hogy pár hét alatt véget is ér az a kis kellemetlenség. Isabelle magányos, elégedetlenségekkel tele tizennyolc éves lány, akit a háború elüldöz Párizsból. S miközben a menekülők között vérző lábbal menetel, egyszerre talál rá a tömemészárlás rettenete és a szerelem, a hős önátadás lehetősége és az árulás fájdalma.
Mindkét nő a fülemüle énekének szerepét töltik be, ki-ki a maga módján. Vianne asszonyos puhasággal, a belátás gyakran nehéz, gyötrelmes lassúságával alkalmazkodik a helyzethez, biztonságra törekszik, annál is inkább, hogy önmagán kívül kislányára, Sophie-ra is vigyáznia kell. Isabelle hányatott gyerekkora, az apjához fűződő nem túl szívmelengető viszonya némiképp előre mozdító tényezőként működik a nehéz időkben. A különböző iskolákban és a családban is elszenvedett igazságtalanságok megedzették, erős természete pedig hozzásegítette valami kivételes éleslátáshoz, amit önfejűsége ugyan néha elhomályosít, kettejük közül mégis ő az, aki pontosabban látja a lehetséges mozgásokat. Amikor kimerülten és sebesülten húgához érkezik, a két nő különös kapcsolatából létrejön egy szövetség, amelyben mindkettejüknek megvannak a maguk titkai, de a kétféle intelligencia segítségével valahogy megtalálják mindig azt a megoldást, ami a túléléshez szükséges. Vianne hétköznapjait Sophie igényei, a hozzájuk bekvártélyozott, gyűlöletesen szimpatikus Beck százados és a szomszédban élő zsidó barátnője problémái adják. És hiába tény, hogy alig mozdul ki a házból, sőt, végül a munkáját is elveszíti, a bonyodalmak – kívül és belül – egyre sokasodnak. Beck sugallatára megpróbálja megmenteni Rachel barátnője gyermekeit, de Sarah sajnos meghal. Egyetlen segítsége Marie-Therése nővér, a rendfőnöknő, akinek néha kiöntheti a szívét, és aki hamis papírokkal látja el, hogy a deportált zsidó asszony kisfiát befogadhassa. A rendfőnöknő az a személy is, amely a regény kulcsmondatait megfogalmazza. A háború nem az ellenségről szól, hanem “rólunk”, arról, hogy a borzalmak sokasodásával egyidőben mennyire sikerül embernek maradni.
A megváltozott körülmények között Isabelle is megvívja a maga háborúját. A forrófejű teremtés számára a világ fekete vagy fehér, így nem sok lelkifurdalás kínozza. Őszintén gyűlöli Beck századost, akkor is, ha az élelemmel, és néha hírekkel is segíti őket. És természetesen hamarosan az ellenállási mozgalomban találja magát: a napi sorbanállás ürügye alatt szórólapokat terjeszt a helységben, amely cselekedetért tudvalevően halálbüntetés jár.
Ha itt abbamaradna a cselekmény, vagy véget érne a háború, még akkor is eléggé megrázó, bár enyhén idealista képet kapnánk arról. De a könyv nemhiába lett a 2015-ös év legjobb történelmi regénye. A háború elsodorja a két nő viszonylagos egyensúlyát. Végül kénytelenek megtanulni, hogy a gyengébb elesik, és ha élni akarnak, nem állhatnak ők sem félre. A fülemüledalt nem énekelhetik, csak, ha a dögevőket félreállítják, vagy jóllakatják, és ez nem megy áldozatok nélkül. Áldozatul esik a test tisztasága és a lélek ártatlansága, és a túlélésért folytatott harcban az ember sorra szegi meg a tiltó parancsokat, míg végül semmi nem marad, amit megszegni. És akkor el lehet kezdeni a felemelkedést, a tisztulást az áldozatok árán. Észrevétlenül a zárda árvaházába menekíteni a zsidó gyerekeket, vagy embertelen erőfeszítéssel itt rekedt amerikai pilótákat lopni át a hegyek között külföldre. Tenni valamit, mielőtt a gyász, a tehetetlenség, a megaláztatás mindent felemészt, elvesz…
A háború ráébreszti az embert, kicsoda ő valójában, és megtanítja, hogy a látszat nem túl fontos. Pokolian fájdalmas módszer, de megtanít túllátni a felszínen, leszállni a lélek mélyére, és összefogódzni akár azokkal is, akiket békében hidegnek, kíméletlennek, vagy egyenesen ellenségnek véltünk.