Susan Abulhawa második regénye nem okozott meglepetést. A Hajnal a tiltott kertben című regénye után ugyanis nehéz lett volna olyasmit olvasni, ami kevésbé magával ragadó. Az ég és a víz kékje azonban pontosan olyan, amire számítani lehetett: mély, emberi, teleszőve valami elemi szeretet-erővel és misztikummal.
A történet egy palesztin kis faluban kezdődik, ahol egy különös özvegyasszony három gyermekével és a mindennapi élet kisebb-nagyobb gondjaival a közösség tiszteletre méltó és rettegett tagja is egyben. A történelmi hátteret ez esetben már szükségtelen körvonalazni, a szerző ugyanoda tér vissza, ahonnan az előző regényében is elindult: a második világháború lecsengése utáni Palesztinába, ahol a „szomszédban” frissen megalakult Izrael Állam hirtelen és megmásíthatatlan változásokat kezdett fokozatosan életbe léptetni, és mint tudjuk, ezek a változások drasztikus következményekkel jártak elsősorban a palesztinok számára. Beit Darasz ekkoriban még létező kis település volt Gázától nem messze, lakosai a hagyományokkal átszőtt, imával és az egymás iránti tisztelettel és szeretettel erősített életüket élték addig a napig, amíg Izrael elkezdte bombázni és felégetni otthonaikat. Az özvegyasszony, aki egyesek szerint bolond volt, mások szerint pedig áldott és egy dzsinnel beszélgetett, családjával szintén menekülni kényszerült. Nazmijje, a nagyobbik lánya a legpimaszabb volt az egész településen. Marjamnak, a kisebbik lányának az egyik szeme barna, a másik szeme pedig zöld volt, és volt egy titokzatos fadobozkája, időnként pedig a tengerparton beszélgetett képzeletbeli barátjával, Háleddel. Mamdúh, a fia, a család feje pedig egy méhész lányába volt szerelmes. Mindannyian együtt menekülnek a felégetett házaikból, azonban nem mind érkeznek meg a gázai menekülttáborba.
Núr kreol bőrű kislány, aki Amerikában él a nagyapjával, az egyetlen olyan személlyel, aki a gyökereihez köti őt, bár kisgyerekként ennek ő még nincs teljesen tudatában. Nagyapja váratlan halála azonban minden ismert és biztos dolgot egy csapásra semmissé tesz az életében, Núr pedig egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül, amíg végre újra találkozik az édesanyjával. Az együtt töltött idő azonban nem szerencsés Núr számára, sorozatos traumák érik, amíg sikerül kiszabadulnia a vér szerinti anyja életteréből. Aztán, már fiatal felnőttként egy véletlen találkozás, indíttatás folytán elutazik Palesztinába, ahol megismeri a családját és a népes rokonságot, és úgy tűnik, végre hazatalál.
A történet nagyjából ennyivel leírható és körvonalazható. Adott egy palesztin család, ahol a családtagok az izraeli támadások sorozatának kitéve elveszítik egymást, vagy azért, mert meghalnak, vagy azért, mert idegen, távoli országokba menekülnek. Aztán a sors (vagy Allah?) akaratából újra egymásra találnak, miközben azonban generációkon keresztül ívelő sorsközösségek szilárdulnak meg és mélyülnek el, sok esetben felrúgva az oly merev és szigorú hagyományokat és szabályokat is. Azonban ha olvasni kezdünk, a szerzőtől már jól megszokott stílusban és eleven mélységben találkozunk a szereplőkkel és sorsokkal. Minden fejezet elején dőlt betűvel szedett részben egy kisfiú, Háled egyes szám első személyben mesél. A fejezetek egymásutániságában a történet nem teljesen lineáris módon bontakozik ki, ez esetben is, akárcsak a korábban írt regényében, fellelhető az „álom az álomban” jellegű elbeszélő mód. Háled a Beit Darasztból menekülő, dzsinnel társalgó özvegyasszony dédunokája, aki valahol a kékségben lakik, és aki az egész regényen átívelő cselekménysorozat ismerője és bizonyos értelemben narrátora is. Ennek megfelelően Susan Abulhawa nem csak előre-hátra lépeget kissé a történetekben, hanem egy olyan dimenzióba lép be, amelyet bizonyosan senki sem ismer: az ég és a víz kéksége közti időtlen világba, ahol az idősík meghajlik, nincs múlt és nincs jövő, hanem minden a jelenben létezik. Ez a világ vonul végig a regényen és köti össze misztikus szállal a nemzedékeket, mélyebben, mint amennyire a tudatos és ösztönös szeretet köti össze a család tagjait.

Susan Abulhawa, érintettségéből adódóan (ahogy a korábbi regénye kapcsán erről már beszéltünk), különös értékkel ruházza fel a mű szereplőit és élethelyzeteiket is. Ez azonban kevés lenne ahhoz, hogy megrendítő, magával ragadó olvasmányhoz juttassa az olvasót. Ő valami olyasmire is képes, amire csak kevesen: tiszta lelkülettel, átható szellemiséggel, reális és eleven módon beszél az olyan rettenetes dolgokról is, mint a nemi erőszak, vagy egy tragikus halál. A színek és érzelmek, karakterek és sorsok a szavai által életre kelnek és egymásba fonódnak. Nem csupán leírja azt, hogy mi zajlott le az egyes történelmi körülményben az egyes emberekben, hanem érzékelhetővé is teszi azt az olvasó számára. Könyve bizonyos értelemben a valóságra épül, hiszen 1948 májusában Beit Daraszt teljes lakossága menekültté lett, másrészt azonban kissé meseszerű, hiszen egy saját testébe zárt, tizenéves kisfiú túlvilági eszmefuttatásai adják hozzá a bevezető támpontot minden fejezet elején. Karakterei azonban annyira élethűek, hogy látjuk és halljuk őket; Nazzmijjét, aki kendőzetlenül kimondja a nyers igazságot, még akkor is, amikor tudja, hogy azt a vallása tiltja neki; Ret Sel-t, a kislányt, aki egy amerikai nőről kapta a nevét, és a végtelenségig szereti bátyját, Háledet; és így tovább.
Azt gondolom, hogy Susan Abulhawa egy szép lelkű író, és emellett igazi harcos is. Szinte már megható módon, mégis a szentimentalizmus minden nyoma nélkül ír a legdrámaibb élethelyzetekről, és sohasem kínál végső megoldást. Szereplőit a mély egymáshoz tartozás érzése, a gyökerekhez való mindenek feletti ragaszkodás és a végtelen, tiszta, szinte már ideális, transzcendens felé hajló szeretet jellemzi, bármilyen legyen is a személyiségük. A palesztinok sorsát, számkivetettségét és megaláztatását így módon körülíró történet tele van az iszlám rituálék szépségével és megtartó erejével, a nők egymást közötti mély, barátságos és következetes szeretetével és végtelen kitartásával, a hittel, amellyel az Isten felé és az élet felé fordulnak, az egymásért való felelősségvállalással, a nagycsalád összetartó erejével és kontinenseket átívelő vonzerejével. Talán ebben a regényben még mélyebben látjuk ennek a népnek az értékeit, ennek a világnak a sajátosságait, és a szerző attól sem zárkózik el, hogy egy-két mondat erejéig szembeállítsa a nyugati világ szabadosságát és szabadságát egy gázai menekülttáborban élő család megfellebbezhetetlen, szilárd alapokon nyugvó, mégis emberi és következetes korlátaival és szeretetével.
Azzal, hogy egy köztes létben tartózkodó gyermek gondolatai és érzései nyitnak utat az események sodrásában, a szerző valami újat hozott be, amellyel érdekesebbé, ugyanakkor titokzatosabbá teszi a történetet, közben pedig gyengédséget, együttérzést és részvétet vált ki az olvasóból. A regény főszereplője ezért valójában nem egy személy, bár okkal hihetnénk, hogy Háled, vagy épp Núr az, aki sok év után nagyapja vágyának megfelelően hazatalál. Ennek a regénynek a főszereplője az a szeretet, ami megfoghatatlan módon öleli át az embert, mint szeretetet adni tudó és szeretetet kapó lényt. Ebbe a szeretetbe vetett hit az, ami mindvégig jelen van, pártatlanul és őszintén beszélve mindarról a sok szörnyűségről, amelyet épp ez ellen a szeretet ellen követtek el valaha. Susan Abulhawa rendkívül érzékeny módon ragadja meg mindezt, regénye csodálatosan adja vissza az emberi lét nehézségein átsejlő egyediséget és közösségvállalást egyaránt. Az ég és a víz kékje olvasmányos, megrendítő és olykor megnevettető, letehetetlen mű, amely, akárcsak a Hajnal a tiltott kertben, a szerző szavaival élve méltón állít emléket azon palesztin harcosoknak, akik a szabadságért folytatott, reménytelennek mondott küzdelmekben vesztették életüket.