Minden életműben létezik egy olyan szövegcsoport, amely ritkán olvasott, elfeledett, vagy nagyon elüt a szerzőről alkotott, általánosan elfogadott képtől. Gyakran fordul elő nagyon nagy nevekkel, nagyon olvasott, szeretett, híres, vagy egyenesen kultikus írókkal, hogy a siker tükrében, vagy valamilyen jubileumi alkalomból, munkásságuk olyan szövegei is előkerülnek, amelyek azelőtt kevésbé olvasottak, vagy egyenesen elfeledettek voltak – sajnos az a helyzet, hogy gyakran a mellőzés indokolt. A korai írások, ifjúkori szövegek, vagy első szárnypróbálgatások csak nagyon ritkán érnek fel a későbbi, kiforrottabb szövegekhez. Truman Capote korai novellái sem kivételek ez alól. Ha valaki a későbbi munkái felől, azok stiláris és érzelmi árnyaltságára számítva olvassa a Pille a lángban című antológia szövegeit, csalódni fog. Ezek nem az ismert, már kultikus alakká vált Capote hangján szólnak, hanem egy érzelmekben tobzódó, az írással először próbálkozó kamasz nyelvén, aki hihetetlen érzékkel és intuitív írói attitűddel rendelkezik ugyan, de a rendelkezésére álló eszközökkel még bizonytalanul, ügyetlenül bánik.
Van azonban valami megkapó a novellák naiv, ugyanakkor lázadó kamaszosságában, az érzelmek intenzitásában, a motivációk, történések egyszerűségében. Valószínűleg, ha néhány évvel fiatalabb lennék, ismerős és emiatt szerethető lenne számomra ez a történetmondási forma, benne van minden a kamaszkori alkotási vágyból, tenni akarásból. Egyszerre lázadó és példaképeket kereső írástechnika ez. Az egyedieskedés és mintakövetés együttese viszont gyakran túlságosan is egyszerű (abban az értelemben, hogy egyértelmű), ugyanakkor nagyon mélyre nyúló szövegeket hoz létre. A történetek olyan mély és általános irodalmi témákkal dolgoznak, mint például a halál (az egyik novella egészen konkrétan, a szöveg szereplőjeként is megjeleníti, hangok és arcot ad a Halálnak, a többiben is vissza-visszatérő motívum, vagy toposz – a szövegeket a múlandóság kérdése iránti kíváncsiság hatja át), vagy a bűn, bűnösség kérdése.
A novellagyűjtemény számos szövege dolgozik a bűnös/ártatlan ellentét egyértelműnek tűnő sémájának lebontásán. A bűnösnek tűnők ártatlanok, az ártatlannak tűnők bűnösök – az is bűnrészes, aki elmulasztotta megakadályozni a rossz bekövetkezését, gyakran olyasmiért vezekelnek a novellák hősei, amit nem is ők követtek el, de amiért felelősnek érzik magukat. A moralitás, személyes felelősség és az emberi tettek súlya egyszerűen, itt még túlságosan is didaktikusan, de ugyanúgy központi témája ezeknek a korai Capote novelláknak, mint például a Más hangok, más szobáknak.
Az azonban, hogy ezek a novellák esetlenek, kiforratlanok, nem jelenti azt, hogy elolvasásuk, a Capote életmű felőli értelmezésük fölösleges lenne. A később érzékenyen, árnyaltan megjelenő problémák, vándortémák valahol itt látszanak megfogalmazódni. Ha az antológiát nem önmagában, hanem éppen a nála sokkal komplexebb szövegtársai fényében olvassuk, ez a kötet gyakorlatilag bepillantást enged az életmű gerincét alkotó nagy témák megszületésének mozzanataiba.
A novellák tapasztalatlanságról tanúskodnak – vagy formailag (például teljesen indokolatlanul tagolódnak számozott, vagy csak különválasztott fejezetekre), vagy tartalmilag (a nézőpontok néha egészen kuszán keverednek, a perspektívaváltások nem jelöltek, de jelöletlenségüknek semmi értelmi, szerkezeti vagy érzelmi motiváltsága nincs). Előfordul, hogy olyasmit is megmagyaráz a narráció, vagy egy amatőr módon beékelt belső monológ, aminek magyarázgatása nélkül a szöveg sokkal erősebb, ütősebb lenne. Az Útelágazásban és a Malomboltban például rengeteg beékelt magyarázó rész van, ami feloldja a látszat és valóság közti ellentétet – érezhető a narrációból, hogy valami másról van szó, mint amit a szereplők egyike gondol, de azzal, hogy a másik hős belső gondolatai egyértelműen beidézve szerepelnek, semmilyen feszültsége nincs a szövegnek. Ezek azok a tipikus szövegalkotási hibák, amelyek tapasztalatnak és utólagos szerkesztésnek hála egy érett, kiforrott prózából már hiányoznak. Ezek a korai szövegek inkább írásgyakorlatok, kísérletek – és mint ilyenek, nagyon jók. Éppen ezek a hibák és kidolgozatlanságok teszik olyan frissé, fiatalossá őket.
Gyakran éreztem azt olvasás közben, hogy pontosan tudom, mire fog kifutni a szöveg, látom, milyen hatást akar elérni és hogyan akarja elérni azt. Kicsit olyan ez, mintha egy ügyesen összeszerelt kis gépről lenne szó: tudom, mire lehet használni és egyszerűsége, csiszolatlansága miatt látom, hogyan működik, látszanak a csavarok, az illesztések és a különböző gyártási hibák is. Egy bonyolultabb, vagy egy tapasztaltabb kéz által készített gépezet már nehezebben átlátható, hatékonysága lenyűgöz, és ha értem is, hogyan működik, el tudok vonatkoztatni a fogaskerekektől, hogy magára a gép könnyed működésére figyelhessek. Ha leegyszerűsítő is ez a hasonlat, azt mégis képes szemléltetni, mi a zavaró ezekben a szövegekben: túlságosan kísérlet-ízűek. Valamilyen történetmondási technikával próbálkoznak, elhallgatás (A Malombolt), félrevezetés (Hilda, Útelágazás), mozaikos történetmondás (Nyugati forgalom), de inkább példái lesznek egy szövegtípusnak, amiben jól látszik, mire megy ki a játék, és éppen ebből a tanító/tanuló jellegből kifolyólag nem hatásosak.
Rengeteg mozzanata van viszont a szövegeknek, ami érzékeny és szövegileg is izgalmas megoldásokkal dolgozik, például az Útelágazás című szöveg szereplője, aki egy faunra, vagy ördögre hasonlít. A hasonlatot soha nem látjuk leírva, de szarvakra emlékeztető, dús, előreugró szemöldökei, hatalmas, izmos termete és dús vörös haja felidézi a sátáni alakot, anélkül, hogy a hasonlatot az olvasó orra alá dörgölné. Felüdítő és magával ragadó egy-egy ilyen izgalmas szöveghely.
A novellák általában egy nagyon egyedi világot mutatnak, a fiatal Capote világát – az Egyesült Államok kánikuláktól és rasszkérdéstől nehézkes déli részét. A mocsár, a törvényen kívüli fogolyszökevények és az ambivalens jogi helyzetben élő feketék visszatérő szereplői ennek a világnak – és bár a megírásuk nem kifejezetten árnyalt, de érezhetően sajátos. Capote saját világa keveredik a szövegekben kalandregényes, folyóirattárcás fantáziával. A fiatal szerző a másság, kitaszítottság, sehová nem tartozás, vagy a megnemértettség érzelmi változatainak szöveges megmutatásával próbálkozik, ezeknek meg hihetetlenül hatásos hátteret tud adni a mocsaras, belső feszültségekkel teli déli vidék.
Az antológiát inkább könnyed olvasmányként tudnám ajánlani, vagy kitartó Capote rajongóknak, amennyiben észben tartják, hogy ez nem az általuk ismert és a világ által elismert szerző, hanem annak ifjúkori, naiv de bátor önmaga.