Paullina Simons regénye, A bronzlovas egy 870 oldalas könyv. Ne legyen ijesztő ez a szám, mert az a fajta könyv, amit ha kiolvas az ember, azzal az érzéssel teszi le, hogy „de kár, hogy már vége van”. Aki olvasta már Irwin Shaw Oroszlánkölykökjét vagy Kenneth Roberts Északnyugati átjáróját, talán tudja, miről beszélek. De a fiatalabbaknak Leiner Laura A Szent Johanna Gimi-sorozatát is említhetném: amilyen nehezen tudta elengedni az írónő hőseit, és végtelen számú kötetben csak mesél és mesél, úgy én is sajnáltam, hogy vége lett. Paullina Simons stílusa is elegáns, könnyed, a nehéz téma ellenére is magával ragadó.
A bronzlovast az én olvasatomban vízszintesen és függőlegesen is rétegeire lehet tagolni: témáját és stílusát tekintve.
Vízszintesen, témailag egymásra tevődik és egymást váltja egy történelmi és egy szerelmi sík. Illetve ez a két sík át- és átszövi egymást, hiszen a történelem eseményei befolyásolják az egyéni életet, és hiába predesztináltatott két ember a boldogságra, ha a körülmények megakadályozzák azt. Történetünk Leningrádban kezdődik. Tatjána és családja: a nővére, az ikertestvére, a szülei és a nagyszülei egy társbérletben laknak, heten két szobában, a folyosón levő többi lakással közös fürdőt és konyhát használnak. Életkörülményeik mai szemmel borzasztóak, de ők nem ismernek jobbat. A lényeg, hogy van munkahely, fizetés és kikerül a napi betevő. A fiatalok ott és akkor is fiatalok, élik az életet, terveznek, álmodnak, szerelmesek. Mígnem 1941. június 22-én, tizenkét óra harminc perckor a rádió be nem mondja, hogy Hitler a megnemtámadási egyezmény ellenére lerohanta Szovjetuniót.
A pánik egyelőre csak elméleti: ki kell venni a kevéske megtakarított pénzt a bankból, tartós élelmiszert kell vásárolni, a már katonaköteles fiút el kell küldeni valahová biztonságos helyre. Főleg a fiatalok számára a háború egyelőre mítosz: Gyéduska és Bábuska meséiből ismerik, akik végigélték az első világháborút, az 1917-es Nagy Októberi Forradalmat és az azt követő polgárháborút. Az öregek nem haboznak, még a hivatalos megmozdulások előtt elhagyják Leningrádot, és vidékre menekülnek. A család többi tagja el sem tudja képzelni az elképzelhetetlent, pedig az bekövetkezik: sorra éhen pusztulnak a hideg orosz télben. Ahogy a fekete humor találóan megfogalmazza: étlen fagynak meg.
Pedig szerencsésebbek, mint sokan, mert a nagyobbik lánynak, Dásának egy katonatiszt udvarol, aki kapcsolatai révén többször menti meg az éh- és fagyhaláltól őket. De ezzel sajnos csak néhány hónapot nyernek, a háborút nem élik túl. Egyedül Tatjána, de őt is inkább makacs, tántoríthatatlan szerelme menti meg, hisz a kínok, amin átmegy, embertelenek. Megismerkedik ugyanis egy fiatal katonatiszttel, épp a háború kitörésének napján. Öröme akkor válik ürömmé, amikor rádöbben, a fiú épp az a fiú, akibe nővére szerelmes. Tatjána nem engedheti meg sem magának, sem Alexandernek, hogy nővére életét tönkretegyék, ezért elfojtják magukban érzéseiket. Mondhatnánk, hogy az igazi szerelmet nem lehet… De, lehet. Önfeláldozással, nagy-nagy szeretettel, óriási felelősségérzettel, belátással embertársunk érzelmei iránt. Alexander elfogadja Tatjána érveit, és minden szenvedélyét abban éli ki, hogy erejétől telhetően segíteni próbál a családnak. De aztán Tatjánának sikerül kimenekülnie az ostromgyűrűből, és eljutnia abba a faluba, Lazarevóba, ahol a nagyszülei hagytak hátra egy kis erdőszéli faházat. Ott jóindulatú öregasszonyok ápolják, és Tatjána szívós szervezete legyőzi a tuberkulózist, fagyássebeket, az éhezés okozta betegségeket. Főleg azért, mert a szíve már gyógyult: Dása halála után övé lehet Alexander szerelme. Dása ugyanis nem bírta meg az utat, Tatjána emberfeletti erőfeszítései ellenére. A lány őszintén gyászolja nővérét, de a mindent elsöprő szerelemnek nem tud ellenállni, most már nem.
Életüknek boldog időszaka következik, amikor Alexander néhány hetes eltávozást kap. Kitakarítják, berendezik és belakják Tatjána kis házát, amely igazi otthonná válik, amikor Alexander a közeli városban feleségül veszi szerelmét. Ám két dolog beárnyékolja életüket: az egyik Alexander titka, amely mindkettejük életét veszélybe sodorhatja, a másik pedig az, hogy a háborúnak koránt sincs vége. Titkos tervük, hogy Skandináviába szöknek, onnan Angliába, majd Amerikába több, mint életveszélyes. Már csak a megfogalmazódott gondolatért is kivégzés járt. És sajnos Alexander titkáról egyik katonatársa is tud, aki egyáltalán nem becsületes ember. És azt se felejtsük el, hogy közben kiderül: Tatjána gyermeket vár.
Függőlegesen, a történet stílusát tekintve mintha két szerző írta volna a regényt. Tatjána és Alexander szerelme kezdetben annyira erősen spirituális síkon mozog, hogy már-már szentként viselkednek, érzelmeik fájdalmasan erősek, de mindketten hatalmas lelkierővel uralkodnak magukon. A háborús események leírása élethű, a borzalmakat akkora plaszticitással mutatja be az írónő, hogy görcsbe rándult gyomorral éljük meg őket Tatjánával együtt. Vele temetjük halott szeretteit, vele rettegünk az élőkért. És akkor jön az a néhány hét, a boldog beteljesültség időszaka, és néhány száz oldal erejéig orosz-amerikai Káma Szutrává változik a történet… Annyi szerelmi póz, amennyi ott megjelenik, talán nincs is… A szóhasználat nem vulgáris, az erotika finom, érzéki, de sok. Nagyon sok(k). És különösen azért sajnálom ezt, mert így nem tudom tiszta szívvel ajánlani ezt a regényt fiatal olvasóknak, pedig 20. századi történelmi regénynek, illetve szerelmes regénynek egyaránt kitűnő. Aztán a mézeshetek elteltével, amikor Alexander visszatér a frontra, ismét az eredeti, élvezetes, plasztikus írásmód lesz az uralkodó.
A regény befejezése sajnos nem boldog. És mégis van benne remény: remény az újrakezdésre, amit egy új élet, egy gyermek születése adhat.